Légszomj
Van
egy sztorim. Egy olyan sztorim, amit senki sem akar elhinni. Még én sem. Nem is
szabad elhinnem, különben valószínűleg megőrülök, és ez elől nem lenne
menekvés. Még a Halál sem mentene meg tőle. Főleg az nem.
Mikor
először meghallottam ezt a sztorit, érdeklődően követtem a cselekményt, néha
derültem rajta, olykor elborzadtam, de a végén csak legyintettem egyet. Nem
hittem el, hiszen nem lehetett valóság. Azonban telt az idő, és ez a kis
történt szépen lassan motoszkálni kezdett az agyamban. Eleinte csak lágyan,
kedvesen csiklandozott odabent, utána mintha hosszú körmeivel karcolgatott
volna, végül – egészen máig – olyan, mintha véresre kaparná a tudatom. Minden
éjszaka vele álmodom, s rémülten riadok fel belőle, izzadtságban fürödve, néma
könnyeket hullajtva. Nappal is, mint egy árnyék, követ, akárhová megyek,
lappang a fejemben, s sunyi módon, ha egy pillanatra épp nem foglalkozom
semmivel, ádázul előtör, és akkor, mintha nem is kapnék levegőt, elszorítja a
torkomat. Kezdem úgy érezni, hogy nem vagyok képes tovább így élni. De nem
tudok menekülni. Lehetetlen.
Az
egész fél éve kezdődött. Megismerkedtem valakivel, randizni, majd pedig járni
kezdtünk. Pont, mikor nem számítottam éppen semmi hasonlóra az életemben, komolyra
fordult a dolog. Örültem neki, bár még hozzá kellett szoknom a helyzethez. Szép
lassan megismertem a családját is, őket is nagyon megszerettem. Az édesanyja
egy végtelenül kedves, fiatalos nő volt, aki odavolt az egész családjáért,
mindent megtett volna értük. Mindennap főzött nekik, s a gyerekeket
rendszeresen meglepte kisebb-nagyobb dolgokkal, akár valamilyen jeles esemény
volt, akár egy egyszerű hétköznap. Ott szeretett volna boldogságot okozni, ahol
tudott.
Az
anyukájával nagyon jól kijöttünk egymással, hosszasan tudtunk beszélgetni,
nevetgélni. Az édesapjával már más volt a helyzet. Félreértés ne essék, ő is
egy nagyon kedves, barátságos, dolgos, de komoly ember. Nem sokat láttam
mosolyogni, de tudtam, hogy boldog és megvan elégedve az életével, hiszen
gyönyörű családja van és jó munkája. Habár nem volt sok közös témánk és nem is
igazán beszélgettünk sokat, úgy éreztem, jól kijövünk egymással.
A
párom édesapja erős dohányos volt, ezért alakult úgy az élet, ez a
kiszámíthatatlan élet, hogy negyven éves korában rákos lett. Mindenki nagyon
megijedt eleinte, de az orvos biztosított róla, hogy nem lesz probléma, csak el
kell végezniük egy rutin műtétet hogy a daganat nagy részét eltávolítsák, és,
hogy harminc napig kezelésre kell járnia. Habár ez megnyugtató volt, mégsem
teljesen, hisz, ahogy említettem: „az élet kiszámíthatatlan.”
A
család úgy rettegett a műtét napjától, mint a tűztől, de végül eljött az is. Az
édesanyja végig vele volt, míg el nem altatták és betolták a műtőbe, de
megbeszéltük, hogy mikor felébred, mindannyian ott leszünk.
Délután
kettőkor vártunk a folyosón, hogy végül beengedjenek minket hozzá. Egy
kopaszodó, de kedves arcú orvos lépett oda hozzánk, aki elmondta, hogy
komplikáció lépett fel a műtét során. Kiderült, hogy az apuka szíve leállt, de
csupán egy percre és sikerült őt visszahozni, mindenféle maradandó károsodás
nélkül. Ezt garantálta, bár ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna.
Újból
hatalmas volt az ijedtség, ezért már alig vártuk, hogy felébredjen. De
ahelyett, hogy szépen lassan, pislogva ébredt volna -, mint a filmekben –
ordított és könnyek patakoztak az arcáról. Sosem hallottam még ahhoz hasonló,
lélekszakító, fájdalmas kiáltásba vegyült zokogást. Két ápoló jött be, lefogták
és benyugtatózták, ezért újból álomba szenderült. Az orvos nem tudta
megmagyarázni ezt a reakciót, de biztosított bennünket, hogy mire újból
felébred, minden a legnagyobb rendben lesz.
„
Biztosan csak egy kisebb sokkot kapott. „ – mondta.
Mi
pedig elhittük. Mikor újból magához tért, már nem kiáltott, sőt, meg sem
szólalt. Csak bámult maga elé kikerekedett szemmel, ökölbe szorított, remegő
kézzel. Nem válaszolt a kérdéseinkre, sem az orvosok által előidézett
ingerekre. Egy órába telt, mire teljesen – vagyis szinte teljesen –
megnyugodott és meg is tudott szólalni. Elmesélte, hogy mit látott. Elmesélte a
sztorit arról, hogy milyen volt egy percre halottnak lenni:
„ Olyan volt, mintha egyszerre telt volna el egy másodperc és egy
évezred. Nem volt ott semmi, mégis mintha az egész világegyetemet láttam volna,
a megteremtéstől egészen idáig. Nem azt a 4 milliárd évet láttam, nem is a
Földet, nem is embereket, egyáltalán nem élőlényeket. „Dolgokat” láttam. Amik
egészen biztosan nem léteznek, ilyen iszonyat nem létezhet.
Mintha
egyszerre láttam volna az összes gonoszságot, kegyetlenséget, ami ember fejében
megfordulhat. Egyszerre láttam őket, mégis az összeset felfogtam, átéltem és
némelyiket még én is okoztam, véghez vittem őket. Önmagam voltam, de közben
mégsem. Én voltam, de közben kívülről láttam magamat.
Démonokat
láttam. Apokrif lényeket. Láttam megtestesülni az érzéseket, a bánatot, a
gyűlöletet, az irigységet, mindet! Láttam királyokat, hadvezéreket, régi
templomokat és kastélyokat életre kelni, szülni, gyilkolni, meghalni és
újjászületni. Láttam egyszerre száz embert megkínozni, s egyszerre éreztem az
összes fájdalmát, miközben saját magam kínoztam őket. Végül önmagamat kínoztam,
szégyenteljes élvezettel, közben egy milliószor haltam meg.
Mindent
láttam, de lehet, hogy semmit. Mindent éreztem egyszerre, amit csak érezni
lehet, de nem emberként. Ezek nem voltak emberi, valós érzések. Soha nem
éreztem még ilyet, mióta élek. Láttam az összes létező családfa kipusztulását,
az első embertől, az utolsóig.
Láttam
egy milliószor elpusztulni a világot, s rajta mindent. Szó szerint mindent. Nem
csak a látható, hanem a láthatatlan dolgokat is. S minden pusztulás bennem
zajlott le, éreztem, éreztem őket! Mindent éreztem! Véget nem érő szenvedés
volt, örök, hullámzó fájdalom. Mindig ugyanaz a kín volt, folyamatosan, csak
máshogy terítették meg.
Nem
tudom, hogy mit láttam. Azt sem, hogy mit éreztem. Nem találtak fel olyan
szavakat a világon, melyekkel le tudnám írni, hogy mégis mi az istent láttam. S ha ki is találtak volna rá megfelelő fogalmat, kiejtve szétmarná az ember nyelvét, s meghallván kiszakadna a dobhártya a fülben. Istent biztosan nem láttam! Nem létezik, ahogy az ördög vagy a pokol sem. Csak a kín
létezik. A fájdalom. Mindörökké!
Ennyit
mondott. Soha többet nem beszélt arról, hogy mit élt át a műtét közben. Nem is
mondtunk rá semmit, hiszen az egész olyan összefüggéstelen és elképzelhetetlen
volt. Az altató hatásának tudtuk be és inkább örültünk, hogy minden rendben
ment.
A
párom édesapja egy-két hónap után teljesen felépült, bár látszott, hogy nem
maradt ugyanaz az ember, aki műtét előtt volt. Még annál is kevesebbet beszélt,
mint előtte, de senkinek nem tűnt fel, rajtam kívül. Vagy csak nem akartak róla
tudomást venni, nem tudom.
A
gyógyulás jelének vettük azt is, mikor egy új hobbit talált. Festeni kezdett.
Sosem szerette megmutatni, hogy miket alkot, de nem is titkolta őket
túlságosan, szóval akárki megnézhette, aki lement a garázsba. Borzalmas
dolgokat festett meg, tűhegynyi pontossággal. Ember által még sosem látott
alakokat, árnyakat, „dolgokat”. Akkor éreztem át igazán, mikor azt mondta, hogy
ezekre még nem találtak fel megfelelő szavakat. Mert így volt! Nem volt rájuk
kifejezés, csak olyan, ami halványan súrolta azokat: kín, gyötrelem, fájdalom.
De ahogy ezeket a szavakat kimondom, miközben a festményeit nézem, úgy érzem,
hogy ezek csak gyenge próbálkozások.
A
festmények után kezdődött el az a kedves kis csiklandozás ott belül. Valóban ez
várna ránk a halál után? A többi ember, kik visszajöttek a halálból, s
állították, hogy fényt és melegséget éreztek, hazudtak? Hazudtak talán, mert
nem tudták körbeírni azt, amit valójában láttak vagy éreztek? A párom édesapja
ezt állította. S azt, hogy a Földön töltött negyven éve, egy másodpercnek tűnt,
az „ott” töltött időhöz képest.
Miközben ott valójában csak egy percig volt.
Képtelen
voltam ezt felfogni, de közben mégis. Próbáltam nem is foglalkozni a dologgal,
elfelejteni és élni tovább az életem, kirándulni a szerelmemmel, jókat enni,
hangosan nevetni, szeretni és mindent csinálni, ami az életet széppé teszi.
De
aztán jött a gondolat. Van ennek értelme, ha miután megöregszem és meghalok, a
végtelennél is ezerszer több szenvedés vár rám? Ha olyan kínokat kell átélnem,
mint még sosem, mert ember egyszerűen ilyen fájdalmat, emberi testben nem
érezhet?
Maga
az ember ösztönből féli a halált, mert ismeretlen számára. Én zsigerből
rettegem tőle, hisz megvan rá az esély, hogy én – az apósommal együtt – már
tudjuk, mi vár ránk a halál után. Attól a naptól kezdve, hogy végig hallgattam
ezt a történetet, megőrjít ez a gondolat. Nem tudom rendesen élni az életemet
tőle, miközben épp azért kéne élveznem a hátralévő időt, mert utána csak a
szenvedés vár rám. Attól kezdve nem tudtam elengedni magam, nem tudtam
szabadon, önfeledten nevetni, egyszerűen nem tudtam másra gondolni, csak a
Halálra. Tehetetlen voltam, hiszen tudtam, hogy amitől a leginkább félek, az a
legelkerülhetetlenebb a földi életben. Nem tudtam tenni semmit ellene és mégsem
tudtam nyugodt maradni. Egyszerűen tönkretett.
Nem
tudom, hogy a család többi tagja hogyan élte meg ezt az egész történetet, arra
is gondoltam, hogy csak az én képzelőerőm túl fantáziadús, de még ha nem is
volt igaz az egész, már késő volt. Hiszen ott volt az a pici, az az aprócska
bogár a fejembe, hogy mi van ha mégis igaz?
