A designért örök hála Ella Fishernek és Ruta Feeltnek!

Én igazából tragikusabb történteket írok.
Nálam ismeretlen az, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak.

2020. december 14., hétfő

Neki elhiszem - vers


 Neki elhiszem

Bárki, bármit mond, neki elhiszem.
El hiszem, hogy nem vagyok gyilkos, öldöklő,
nem vagyok aljas, felköthető.
Ha azt mondja, elhiszem,
hogy nem vagyok fosztogató, tolvaj,
hogy nem vagyok fülsüketítő zsivaj.
 
Neki elhiszem, akárki bármit mondd,
Neki elhiszem,
ha mondja, szép az élet,
hiába kísértenek lidérces lények,
elhiszem, még azt is, amit sosem hittem,
halhatatlan vagyok – a kezeiben.



2020. április 29., szerda

Légszomj - novella



Légszomj

Van egy sztorim. Egy olyan sztorim, amit senki sem akar elhinni. Még én sem. Nem is szabad elhinnem, különben valószínűleg megőrülök, és ez elől nem lenne menekvés. Még a Halál sem mentene meg tőle. Főleg az nem.
Mikor először meghallottam ezt a sztorit, érdeklődően követtem a cselekményt, néha derültem rajta, olykor elborzadtam, de a végén csak legyintettem egyet. Nem hittem el, hiszen nem lehetett valóság. Azonban telt az idő, és ez a kis történt szépen lassan motoszkálni kezdett az agyamban. Eleinte csak lágyan, kedvesen csiklandozott odabent, utána mintha hosszú körmeivel karcolgatott volna, végül – egészen máig – olyan, mintha véresre kaparná a tudatom. Minden éjszaka vele álmodom, s rémülten riadok fel belőle, izzadtságban fürödve, néma könnyeket hullajtva. Nappal is, mint egy árnyék, követ, akárhová megyek, lappang a fejemben, s sunyi módon, ha egy pillanatra épp nem foglalkozom semmivel, ádázul előtör, és akkor, mintha nem is kapnék levegőt, elszorítja a torkomat. Kezdem úgy érezni, hogy nem vagyok képes tovább így élni. De nem tudok menekülni. Lehetetlen.
Az egész fél éve kezdődött. Megismerkedtem valakivel, randizni, majd pedig járni kezdtünk. Pont, mikor nem számítottam éppen semmi hasonlóra az életemben, komolyra fordult a dolog. Örültem neki, bár még hozzá kellett szoknom a helyzethez. Szép lassan megismertem a családját is, őket is nagyon megszerettem. Az édesanyja egy végtelenül kedves, fiatalos nő volt, aki odavolt az egész családjáért, mindent megtett volna értük. Mindennap főzött nekik, s a gyerekeket rendszeresen meglepte kisebb-nagyobb dolgokkal, akár valamilyen jeles esemény volt, akár egy egyszerű hétköznap. Ott szeretett volna boldogságot okozni, ahol tudott.
Az anyukájával nagyon jól kijöttünk egymással, hosszasan tudtunk beszélgetni, nevetgélni. Az édesapjával már más volt a helyzet. Félreértés ne essék, ő is egy nagyon kedves, barátságos, dolgos, de komoly ember. Nem sokat láttam mosolyogni, de tudtam, hogy boldog és megvan elégedve az életével, hiszen gyönyörű családja van és jó munkája. Habár nem volt sok közös témánk és nem is igazán beszélgettünk sokat, úgy éreztem, jól kijövünk egymással.
A párom édesapja erős dohányos volt, ezért alakult úgy az élet, ez a kiszámíthatatlan élet, hogy negyven éves korában rákos lett. Mindenki nagyon megijedt eleinte, de az orvos biztosított róla, hogy nem lesz probléma, csak el kell végezniük egy rutin műtétet hogy a daganat nagy részét eltávolítsák, és, hogy harminc napig kezelésre kell járnia. Habár ez megnyugtató volt, mégsem teljesen, hisz, ahogy említettem: „az élet kiszámíthatatlan.”
A család úgy rettegett a műtét napjától, mint a tűztől, de végül eljött az is. Az édesanyja végig vele volt, míg el nem altatták és betolták a műtőbe, de megbeszéltük, hogy mikor felébred, mindannyian ott leszünk.
Délután kettőkor vártunk a folyosón, hogy végül beengedjenek minket hozzá. Egy kopaszodó, de kedves arcú orvos lépett oda hozzánk, aki elmondta, hogy komplikáció lépett fel a műtét során. Kiderült, hogy az apuka szíve leállt, de csupán egy percre és sikerült őt visszahozni, mindenféle maradandó károsodás nélkül. Ezt garantálta, bár ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna.
Újból hatalmas volt az ijedtség, ezért már alig vártuk, hogy felébredjen. De ahelyett, hogy szépen lassan, pislogva ébredt volna -, mint a filmekben – ordított és könnyek patakoztak az arcáról. Sosem hallottam még ahhoz hasonló, lélekszakító, fájdalmas kiáltásba vegyült zokogást. Két ápoló jött be, lefogták és benyugtatózták, ezért újból álomba szenderült. Az orvos nem tudta megmagyarázni ezt a reakciót, de biztosított bennünket, hogy mire újból felébred, minden a legnagyobb rendben lesz.
„ Biztosan csak egy kisebb sokkot kapott. „ – mondta.
Mi pedig elhittük. Mikor újból magához tért, már nem kiáltott, sőt, meg sem szólalt. Csak bámult maga elé kikerekedett szemmel, ökölbe szorított, remegő kézzel. Nem válaszolt a kérdéseinkre, sem az orvosok által előidézett ingerekre. Egy órába telt, mire teljesen – vagyis szinte teljesen – megnyugodott és meg is tudott szólalni. Elmesélte, hogy mit látott. Elmesélte a sztorit arról, hogy milyen volt egy percre halottnak lenni:

Olyan volt, mintha egyszerre telt volna el egy másodperc és egy évezred. Nem volt ott semmi, mégis mintha az egész világegyetemet láttam volna, a megteremtéstől egészen idáig. Nem azt a 4 milliárd évet láttam, nem is a Földet, nem is embereket, egyáltalán nem élőlényeket. „Dolgokat” láttam. Amik egészen biztosan nem léteznek, ilyen iszonyat nem létezhet.
Mintha egyszerre láttam volna az összes gonoszságot, kegyetlenséget, ami ember fejében megfordulhat. Egyszerre láttam őket, mégis az összeset felfogtam, átéltem és némelyiket még én is okoztam, véghez vittem őket. Önmagam voltam, de közben mégsem. Én voltam, de közben kívülről láttam magamat.
Démonokat láttam. Apokrif lényeket. Láttam megtestesülni az érzéseket, a bánatot, a gyűlöletet, az irigységet, mindet! Láttam királyokat, hadvezéreket, régi templomokat és kastélyokat életre kelni, szülni, gyilkolni, meghalni és újjászületni. Láttam egyszerre száz embert megkínozni, s egyszerre éreztem az összes fájdalmát, miközben saját magam kínoztam őket. Végül önmagamat kínoztam, szégyenteljes élvezettel, közben egy milliószor haltam meg.
Mindent láttam, de lehet, hogy semmit. Mindent éreztem egyszerre, amit csak érezni lehet, de nem emberként. Ezek nem voltak emberi, valós érzések. Soha nem éreztem még ilyet, mióta élek. Láttam az összes létező családfa kipusztulását, az első embertől, az utolsóig.
Láttam egy milliószor elpusztulni a világot, s rajta mindent. Szó szerint mindent. Nem csak a látható, hanem a láthatatlan dolgokat is. S minden pusztulás bennem zajlott le, éreztem, éreztem őket! Mindent éreztem! Véget nem érő szenvedés volt, örök, hullámzó fájdalom. Mindig ugyanaz a kín volt, folyamatosan, csak máshogy terítették meg.
Nem tudom, hogy mit láttam. Azt sem, hogy mit éreztem. Nem találtak fel olyan szavakat a világon, melyekkel le tudnám írni, hogy mégis mi az istent láttam. S ha ki is találtak volna rá megfelelő fogalmat, kiejtve szétmarná az ember nyelvét, s meghallván kiszakadna a dobhártya a fülben. Istent biztosan nem láttam! Nem létezik, ahogy az ördög vagy a pokol sem. Csak a kín létezik. A fájdalom. Mindörökké!

Ennyit mondott. Soha többet nem beszélt arról, hogy mit élt át a műtét közben. Nem is mondtunk rá semmit, hiszen az egész olyan összefüggéstelen és elképzelhetetlen volt. Az altató hatásának tudtuk be és inkább örültünk, hogy minden rendben ment.
A párom édesapja egy-két hónap után teljesen felépült, bár látszott, hogy nem maradt ugyanaz az ember, aki műtét előtt volt. Még annál is kevesebbet beszélt, mint előtte, de senkinek nem tűnt fel, rajtam kívül. Vagy csak nem akartak róla tudomást venni, nem tudom.
A gyógyulás jelének vettük azt is, mikor egy új hobbit talált. Festeni kezdett. Sosem szerette megmutatni, hogy miket alkot, de nem is titkolta őket túlságosan, szóval akárki megnézhette, aki lement a garázsba. Borzalmas dolgokat festett meg, tűhegynyi pontossággal. Ember által még sosem látott alakokat, árnyakat, „dolgokat”. Akkor éreztem át igazán, mikor azt mondta, hogy ezekre még nem találtak fel megfelelő szavakat. Mert így volt! Nem volt rájuk kifejezés, csak olyan, ami halványan súrolta azokat: kín, gyötrelem, fájdalom. De ahogy ezeket a szavakat kimondom, miközben a festményeit nézem, úgy érzem, hogy ezek csak gyenge próbálkozások.
A festmények után kezdődött el az a kedves kis csiklandozás ott belül. Valóban ez várna ránk a halál után? A többi ember, kik visszajöttek a halálból, s állították, hogy fényt és melegséget éreztek, hazudtak? Hazudtak talán, mert nem tudták körbeírni azt, amit valójában láttak vagy éreztek? A párom édesapja ezt állította. S azt, hogy a Földön töltött negyven éve, egy másodpercnek tűnt, az „ott” töltött időhöz képest. Miközben ott valójában csak egy percig volt.
Képtelen voltam ezt felfogni, de közben mégis. Próbáltam nem is foglalkozni a dologgal, elfelejteni és élni tovább az életem, kirándulni a szerelmemmel, jókat enni, hangosan nevetni, szeretni és mindent csinálni, ami az életet széppé teszi.
De aztán jött a gondolat. Van ennek értelme, ha miután megöregszem és meghalok, a végtelennél is ezerszer több szenvedés vár rám? Ha olyan kínokat kell átélnem, mint még sosem, mert ember egyszerűen ilyen fájdalmat, emberi testben nem érezhet?
Maga az ember ösztönből féli a halált, mert ismeretlen számára. Én zsigerből rettegem tőle, hisz megvan rá az esély, hogy én – az apósommal együtt – már tudjuk, mi vár ránk a halál után. Attól a naptól kezdve, hogy végig hallgattam ezt a történetet, megőrjít ez a gondolat. Nem tudom rendesen élni az életemet tőle, miközben épp azért kéne élveznem a hátralévő időt, mert utána csak a szenvedés vár rám. Attól kezdve nem tudtam elengedni magam, nem tudtam szabadon, önfeledten nevetni, egyszerűen nem tudtam másra gondolni, csak a Halálra. Tehetetlen voltam, hiszen tudtam, hogy amitől a leginkább félek, az a legelkerülhetetlenebb a földi életben. Nem tudtam tenni semmit ellene és mégsem tudtam nyugodt maradni. Egyszerűen tönkretett.
Nem tudom, hogy a család többi tagja hogyan élte meg ezt az egész történetet, arra is gondoltam, hogy csak az én képzelőerőm túl fantáziadús, de még ha nem is volt igaz az egész, már késő volt. Hiszen ott volt az a pici, az az aprócska bogár a fejembe, hogy mi van ha mégis igaz?


2019. április 17., szerda

Miattad bódulok - vers

Miattad bódulok

Miattad bódulok,
hogy elfelejtsem ízed, illatod, 
hogy érezzem inkább a kocsma bűzét,
hogy hallgassam inkább mások nyűgét, 
hogy nézhessem mások örökkéjét, 
hogy láthassam mások felejtését.
Miattad bódulok. 
Mert józanul még mindig érzem illatod,
és azt hiszem itt vagy, de aztán pislogok,
mert csak hozzád kötök minden új szagot. 
Miattad bódulok, s bár bódulnék el teljesen,
mert nélküled a józanság már nem is kell nekem,
és ha már ízed, illatod el nem felejthetem,
Öntudatomat még mindig elveszíthetem. 

2019. április 1., hétfő

Inkább verset írok rólad - vers


Inkább verset írok rólad

Inkább verset írok rólad, mert beszélni nem tudok,
az összes szitok és egyéb szó a torkomra fagyott.
Inkább verset írok rólad, pedig meg sem érdemled,
mert te nem írtál rólam verset, hiába kértelek.

Regényt írni erről azonban nem merek,
a szavak rólad eltörnék az összes ceruzahegyet.
A papír felgyulladna, a tinta is szétfolyna,
a betűk, mint könnyek, potyognának le róla.

Ezért inkább csak verset írok rólad, mert tudom, el sem olvasod,
s még a szóra sem vagy kíváncsi, mi a torkomra fagyott.
Verset írok rólad, mert az rövid és tömör,
Ellentéte a fájdalomnak, ami miattad gyötör.

Itt lent - vers


Itt lent

Fent madarak a hajnal-esti ég alatt,

Lent varjak csipkedik szét a karomat.
Odafönt ég van, meleg kék,
Itt lent magány, végtelen sötétség.
Odafönt voltál, s én voltam veled
Odafönt voltunk, s én fogtam a kezed,
Idelent lettem, hirtelen és csendben,
Idelent lettem, s még csak észre sem vettem.
Itt lent sem rossz, csak kicsit hideg van,
Ott fent sem jó, csupán álmaimban.

Itt lent éj van, tél és hóvihar,
félelem, könny és sok zsivaj,
széttépett ruhák és kócos haj,
megvadult, dög után kutató madárraj.

Itt vagyok, ez itt az én helyem,
Megszerettem, s még csak észre sem vettem.
Te fent vagy, s nem hiányolsz egy kicsit sem,
Még azt sem tudod, hogy itt vagyok, idelent.

2018. július 19., csütörtök

Minden, amit gyűlölök és Te - vers

Minden, amit gyűlölök és Te

Gyűlölöm ajkad, szavad,
Gyűlölöm minden szál hajad,
Gyűlölöm az eget, s rajt a Napot,
Gyűlölöm, amiért neked fényt adott.
Gyűlölöm ott fent még a Holdat,
Gyűlölöm a dalt, ami altat.
Gyűlölöm az ételt, ami laktat,
S gyűlölöm a nedűt, amely itat.
Gyűlölöm azt, hogy soha el nem engedsz,
Gyűlölöm azt, hogy gyűlölve is kellesz.

2017. október 7., szombat

Veled együtt mindent - vers

VELED EGYÜTT MINDENT

Ó, ha tudnád mit csinálnék veled.
Körbefutnám veled a tátongó eget,
Csokorba fognám a káoszt és zűrzavart,
Öntenék rá egy kis nyári zivatart,
Belekarcolnám mélyen a neved,
S, ezt mind-mind elrejteném veled.

Jaj, ha tudnád mit csinálnék veled.
Felráznánk a legmélyebb csendeket,
Könnyeket zúdítanánk patakokba,
A világot fognánk két marokra,
Megteremtenénk a legrosszabb rémületet,
S, azt mind-mind terjeszteném veled.

Ó, ha tudnád mit csinálnék veled.
Hogy örökre fognám mind a két kezed,
Kiszíneznénk a szürke részeket,
Árasztanánk a legsötétebb fényeket,
Neked adnám az egész létemet,
Ha ezt mind-mind megtehetném veled.