A designért örök hála Ella Fishernek és Ruta Feeltnek!

Én igazából tragikusabb történteket írok.
Nálam ismeretlen az, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak.

2017. április 10., hétfő

Félember - vers

FÉLEMBER

Nem kel többé fel, új életre nem lel,
Nem csillog szeme, ajka nem felel,
Félember lett, s egy félember nem ünnepel.

Nem indul új útnak, új könnyek nem hullanak,
Nem kíván semmit, vágyai halványulnak,
Félember lett, s a félemberek mind elpusztulnak.

Nincs bölcsője, nincs temetője,
Nincs segítője, nincs üldözője,
Félember lett, s egy félembernek nincs többé jövője.


2017. február 18., szombat

Mind elfogyott - vers

Mind elfogyott

Kavargó érzéseimben fulladozok.
Nem tudom többé ki vagyok,
Merre járok,
Hol vagyok.
Talán a pokol ez, ahol éppen perzselődöm,
Talán csak az ördög az, ki éppen szembejön.
De ha csak egy részeg álom az egész,
És felébredek egyszer, vízben fürödve, 
hangos sóhajokkal kísérve,
az élet gyönyörei továbbra is értelmetlenek.

Hisz majd belehalok, hogy elengedtelek. 

2016. november 7., hétfő

Keresztre feszített gonoszság - novella

Sziasztok, ezt a novellát egy pályázatra írtam, ha akartok, itt tudtok nevezni: Pennát a kézbe!

Keresztre feszített gonoszság

Egy újabb este közeledett, mikor Tod ismét a szabad ég alatt éjszakázott a tanyaház kellemes melege helyett. A késő szeptemberi szellő csípte a bőrét, az ég rózsaszínes-narancssárgás színekbe takarózott, ahogy a Nap kezdett eltűnni a horizontról. A zsenge kukoricás között fel-alá járkálva Tod Jenkins csak messziről álmodozhatott a kandallóból kiszűrődő lángok forróságáról, ahogy árnyékokat vetnek a zöld tapétás falra, miközben apja jóízűen böfög a szokásos esti korsó söre elfogyasztása után. Szinte hallotta, ahogyan édesanyja rászól a férfira, hogy micsoda disznóság ilyet művelni társaságban, amit a apja csak egy dühös morgással nyugtázott volna. Ezt az éjszakát tölthette volna a saját ágyában is és az sem zavarta volna, hogy bátyja a szomszédos heverőn horkol, miután a sok bortól részeges álomba merült. Ehelyett hallgathatja a tehenek és disznók hangját a pajtából kiszűrődni, a kutya féktelen ugatását a kertben és persze azokat a rohadt madarakat. Ezek miatt a dögök miatt kellett Todnak kint éjszakáznia, már a héten harmadszorra, hiszen édesanyja új veteményeskertet ültetett és az apja is féltette a kukoricását. Habár a tizenéves fiú tisztában volt vele, hogy a madarak éjszaka nem élnek túlzott aktív életet, szülei biztosra szerettek volna menni, hogy a kert reggelig épségben marad. Tod azt viszont nem értette, hogy miért csak őt küldik ki az éjszakába, ahol bármilyen vadállat megtámadhatja ,hiszen szomszédjuk csupán egy hatalmas, sötét erdő, alig pár kilométerre a tanyaházuktól. William, a harmincéves vagy Jackson a huszonkét éves bátyja miért nem volnának jók erre a feladatra?
Tod nem vette túl komolyan a kötelességét, felőle aztán az összes rohadt dög lezabálhatta volna az egész kibaszott tanyát, az állatokkal együtt. 
A Napnak már alig látszott egy halvány sugara, mielőtt teljesen eltűnt volna és Todnak alig kellett várnia pár percet, hogy teljes sötétségben találja magát. A csillagtalan égboltot csak a Hold sovány fénye világította be valamelyest. A fiúnak kezdett elege lenni abból, hogy éjszakái már csupán abból állnak, hogy rendesen, rétegezetten felöltözzön, kimenjen a szabadba és körbe-körbe járkáljon az ötven holdas területen, miközben megállás nélkül "élvezhette" az éjszaka hangjait, a tücskök ciripeléseit, a baglyok énekét és a denevérek szárnycsapásait.  Abba pedig már bele sem mert gondolni, hogy miféle lények leskelődhetnek rá a sötétből. Próbált nem figyelni a bokrok ágai között megbúvó vadállatokra és az erdő szélén álló sötét alakokra, akik valószínűleg csak a félelembe takart elméjének kivetülései voltak. De mégis... miféle rohadt dolog ez a szüleitől? Tod minden ilyen alkalommal magában fortyogott, néha-néha belerúgott a kerítésbe, vagy ha Lester, a közepes termetű, de öreg Leonberger kutyájuk simogatás vagy egy kis elemózsia reményében közeledett a fiúhoz, Tod gonoszan elkergette dühében.
Ezen az estén már másodszorra járta körbe a birtokot, miközben tekintete végig a házukból kiszűrődő petróleumlámpa világításán tartotta, míg az éjfél környékén kialudni látszott.
Odabent az igazak álmát alusszák a kellemes melegben, gondolta a fiú, miközben idekint engem megvesz a hideg.
Ettől a gondolattól még jobban elkapta az ideg és az önsajnálat. De mielőtt belerúgott volna az egyik kukoricaszárba, eszébe jutott valami. "Az igazak álmát alusszák."
Tod az első pár alkalmat - mikor vigyázott a veteményesre és a terményekre - komolyan vette. Ő sem örült volna, ha a dögök lezabálják a termést. Nem akarta, hogy szülei ilyen dolgok miatt bosszankodjanak, de minden egyes éjszaka elteltével lelkesedése fogyatkozni látszott. Tod pedig ezen az estén gondolta azt, hogy végleg elege lett.
Sarkon fordult, egyenesen a pajta felé vette az irányt. Mikor odaért, nagyon lassan nyitotta ki az épület jobb szárnyát, hogy a szülei biztosan ne hallják meg őt, majd gondosan be is csukta maga után. Odabenn a farakás és a széna nehéz szaga lengett körbe, az egyik sarokban pedig egy régi eke súlyos alakját vélte felfedezni. Tod nem kapcsolta fel a szénszálas ívlámpát, hiszen apja figyelmeztette, hogy nyílt lángot csak szükség esetén használhatnak, különösen nyáron. Így a fiú a sötétben botorkált a szénával teli padlón, kezét maga előtt tartva, hiszen nem volt túl járatos a pajtában. Apja inkább Williamnak és Jacksonnak mutatta meg a földművelés fortélyait és hogy milyen munkához milyen eszköz kell és ezeket hol találják meg. Tod ezt igazságtalannak érezte, hiszen míg idősebb bátyja a bor mámorának szentelte az összes idejét, s míg Jackson csupán csak a tehenek fejésével foglalkozott, ő addig szívesen tanult volna az apjától. De az apja - úgy tűnt - nem volt hajlandó tanítani.
Tod felmászott a rozoga létrán egészen a szénapadlásig és ahogy lehajtotta fejét a szúrós és kényelmetlen rakásra, rögtön körbeölelte az álom.

* ~ *

Másnap reggel kótyagosan ébredt. Először fel sem fogta, hogy hol van, de ahogy a forgolódás következtében meghallotta a széna ropogását a feje alatt, rögtön egészbe jutott minden. Olyan hirtelen pattant fel, hogy fejét erősen be is verte egy fagerendába. Gyorsan kirohant a pajtából, de mikor látta, hogy csupán a hideg hajnalra ébredt és a házból sem szűrődött ki fény vagy zaj, megnyugodott. Elmosolyodott, lassan besétált a házba és rendesen betakarózott a saját ágyában. Bátyja  részeg horkolása most a legszebb dallam volt fülének.

Tod ezek után felbátorodott. Megvárta, míg leoltják a petróleumlámpát, míg a neszek elcsendesülnek és a fiú már indult is a pajtába, hogy ő is álomra hajthassa a fejét, hajnalban pedig megébredt, hogy visszalopózzon a házba. Szülei nem sejtettek semmit. Reggelire kolbászt evett kukoricakenyérrel, utána iskolába ment, hogy a metodista tanításokat hallgathassa a barátaival, hazaérve megírta a leckéjét, megvacsorázott a reggelije maradékából és ha aznap este nem küldték ki, akkor olvasott egy darabig, ha pedig mégis kiküldték éjszakába, akkor sem panaszkodott. S mivel Tod szájából többet nem hangzott el zokszó, így a szülei is bátorságot nyertek ahhoz, hogy minden alkalommal kiküldjék a fiút.

Tod egy újabb estét töltött a szénapadláson, mély álomba merülve. Halkan hortyogott, s szemhéja mögötti fantazmagóriáiban éppen repült a tanyaházuk fölött, körbe-körbe és az udvaron látta saját magát, ahogyan édesapja szavait issza lelkesen, miközben az mozgalmas gesztusokkal magyaráz neki valamit. Mellettük Lester vidáman csóválta a farkát és gondtalanul vakkantott egymás után. Édesanyja dúdolgatva öntözgette és trágyázta újonnan ültetett veteményeskertjét, ami tökéletes állapotban volt, mert a madarak messziről elkerülték az egész birtokot. S habár a maga módján szerette a testvéreit, a legjobb mégis az volt ebben az álomban, hogy ők nem vettek részt benne.
Todot kellemes, békés érzés ölelte körbe, olyannyira, hogy a valóságban egy könnycsepp pergett le végig az arcán.
A következő pillanatban a fiú zuhanni kezdett álmában és veszedelmesen közeledett a kukoricás felé, ahol a szellő lágyan rázta kardszerű leveleket.
Tod szeme felpattant és a földön találta magát, feje zsongott a fájdalomtól és hátába is valamilyen különös érzés fúródott. Szemét még az álom ködfátyla takarta be, amit még nem volt alkalma kidörzsölni belőle, s ezen keresztül csak különböző árnyékokat látott maga körül, ahogy körbe állják őt és lefelé néznek rá, A fiú nem érzett félelmet, pár pillanatig fel sem fogta mi történik vele, még mindig az álomvilág meghitt és csendes világában hitte magát.
Aztán hirtelen az egyik árnyékban felismerte Williamat, a másikban édesanyját, majd Jacksont is, aki éppen a szénapadlás létrájáról mászott le.
Tod ekkor döbbent rá arra, hogy lebukott. Szíve kihagyott egy ütemet, hirtelen hányinger érzése tört rá. Lába elgyengült, ha akart volna sem tudott volna felállni és még a sírás is majdnem elkapta.
- Anya ... - nyögte elgyengülten, majd ülőhelyzetbe tornászta magát. - Anya...izé
De mielőtt folytathatta volna, a két bátyja átcsúsztatták kezüket Tod hónalja alatt, majd szoros ölelésbe fogták és így rángatták fel a földről könnyű testét, eképpen indultak vele kifelé a pajtából. A fiú rángatózott, kapálózott, de nem tudott szabadulni testvérei szorításából. Kétségbeesetten beszélt hozzájuk, kérlelte őket, hogy engedjék el, de mintha meg sem hallották volna. Még rá sem néztek.
Anyjuk mögöttük sétált, lehajtott fejjel egy hosszú, rózsaszín hálóruhában, amit az évek során már kinőtt, így Tod láthatta zsíros hasának rezdüléseit léptei után.
- Anya, mit műveltek velem?! - visított, miközben könnyei már utat törtek maguknak.
- Fogd be a pofádat, Tod. Egy dologra kértünk meg, nem igaz? Hogy vigyázz erre a kurva földre, csak hogy ne kelljen egy légtérben tartózkodnunk veled, te fattyú - az anyja nem nézett fel, mély, öblös hangja meg-megremegett beszéd közben. - Most vállald a következményeket. Teszünk róla, hogy többé ne hanyagold el a feladatodat!
Tod lábát a földbe szúrva próbálta lassítani a tempót, de testvérei nagyobbak és erősebbek voltak nála. A kukoricás felé tartottak, ahol édesapja jól megtermett alakját fedezte fel a hold halovány fényében, ahogy egy hatalmas "T" alakú valami mellett áll.
A fiú elborzadt. Hirtelen Jézus keresztre feszítése jutott eszébe és ahogy közelebb ért apjához és a mellette, a földön fekvő feszületre pillantott, rájött, hogy nem hiába gondolt rögtön erre a
bibliai jelenetre. Tod utolsó reményét édesapjába vetette, megállás nélkül kiabált hozzá, könyörgött neki, jajveszékelt. bömbölt és ordított. De rá kellett jönnie, hogy mindhiába.
Fejük felett madarak köröztek és károgtak, a távolból Lester ugatása és a tehenek bőgése hallatszott tompán, de Tod fejét csak a saját ordítása töltötte ki. Családtagjai nem szóltak hozzá egy szót sem, csak csendben, lehajtott fejjel készülődtek valamihez, amiről a fiú már előre tudta, hogy borzalmas lesz.
Jackson és William durván a feszületre fektették nyüzüge testét. Todd rúgkapált, ott ütötte és csapkodta testvéreit, ahol érte őket, amire egy jókora pofon volt a válasz. A fiú szédülni kezdett az ütéstől, elhomályosult előtte a világ, amiben nem akart már tovább élni.
A következő pillanatban Tod valami keményet érzett maga alatt és rádöbbent, hogy már a fakereszten fekszik, testvérei pedig oldalról szorítják oda kezét a "T" betű két szárnyához, miközben édesanyja vasmarokkal tartotta egyenes vonalban a derekát. A fiú rángatózott, könyörgött, kétségbeesett ígérteket tett, hogy többé nem fog előfordulni, hogy mostantól mindig odafigyel a madarakra, mindig felszántja a földeket egyes egyedül, csak ne tegyenek vele semmi szörnyűséget. Bár tudta ő is, hogy számára már nincs remény. Nem tudta meggyőzni semmivel sem bigott szüleit.
Mikor az első szög belefúródott a kezébe, még nem üvöltött. Mikor viszont apja kalapáccsal kisebb ütéseket mért a szögre, mire az szépen, lassan haladt egyre lejjebb, míg át nem hatolt a fiú egész kezén és bele nem fúródott a fába alatta, Tod már szinte attól félt, hogy elszakadnak a hangszálai. Könnyei megállíthatatlanul patakoztak az arcából, pont úgy mint a hold fényében megcsillanó vér a lyukas kezéből. Úgy érezte, még sosem élt át ekkora fájdalmat élete során és valószínűleg igaza volt.
Még fel sem tudta fogni azt, hogy mi történt vele, mikor a másik tenyerének közepén érezte a következő szög hegyének enyhe nyomását.

* ~ *

Todot a hajnal halvány sugarai keltették fel az álmatlan alvásból. Végtagjai rettentően fájtak, lába alatt nem érezte a talajt, feje zúgott, nyelve pedig olyan száraz volt, mint a poros út. Úgy érezte, azonnal innia kell, különben megfullad. Valami nem odaillő dolog szúrta a homlokát és a tarkóját, s már mozdította volna a kezét, hogy elsöpörje onnan azt az akármit, de amint megpróbálta, felüvöltött, illetve felüvöltött volna. 
Megrohamozták az emlékek. Szeme azonnal kipattant és az első dolog amit meglátott maga előtt, az a kukoricás tengernyi végtelenje a horizonton. Feje hihetetlen gyorsasággal jobbra, majd balra csapódott és mikor meglátta kezén az alvadt vért és a tenyerébe tövig beleütött kétszázas szöget újra ordított volna, de ajkai nem nyíltak és minden próbálkozás után elviselhetetlen fájdalom hasított az arcába. Szájüregében nyelvével kezdett tapogatózni és hirtelen vas ízét érezte odabenn. Könnyei újra elindultak vértől mocskos arcán, mikor rájött, hogy rozsdás dróttal varrták össze száját, hogy ne tudjon ordítani, az zavaró valami a fején pedig egy szalmakalap volt. Lenézett magára, de nem a saját ruháit ismerte fel a testén, hanem valami kék nadrágot és kockás inget, melyek száraz szénával voltak kitömve, s az szúrta egész testét.
Tod - ahogy lehetőségei megengedték - rángatózott és száraz torkából borzalmas hangok törtek elő, melyek nem voltak képesek utat törni maguknak, így csak tompa nyöszörgések maradtak. Mindeközben fekete varjak ugráltak a zsenge kukoricasorok között. 

2016. október 13., csütörtök

Halálig játszani - vers

Halálig játszani 

Játszótársa akartam lenni,
Játszani napokon és éjeken át,
Érezni, érezni akartam
sóhajának mámorát.

Játszottam vele, s nem zavart,
Hogy pereg mellettünk az idő.
Hisz tudni, tudni akartam,
ki lehet ő.

Játszva szaladt el az élet.
Remeg az ajak a búcsúnál.
Hisz nem tudtam, hogy
akivel játszom, az maga a halál.

2016. szeptember 24., szombat

Visszatérők - vers


VISSZATÉRŐK

Kényelemben ülök.
Megőrülök, hiába ütök,
körülöttem Halál-bogár nyüzsög.
Szörnyek vannak itt.
Csitt! csak vidd,
létemnek minden részeit.
Csak pusztítok,
És buzdítok,
semmit sem alkotok.
Maradok felesleges.
Semleges, kezdetleges,
semmiképpen sem érdemleges.

2016. július 10., vasárnap

Szorongás - vers


SZORONGÁS

Az őrületbe is bele lehet halni,
Ha folyton kísérnek a hangok,
S tudom, hogy egyszer,
Egy nyári hajnalon,
Ebbe én még belefáradok.

Az őrletbe is bele lehet halni,
Mikor nem lesz másom, csak a magány,
S ketten sikoltunk majd,
a bánatnak
tornácán.

Az őrületbe bele fogok halni,
Elborult elmémben a gondolatok,
Fáj a szívemnek a tudat,
Hogy talán már
élni sem tudok.

Az őrületbe bele haltam már,
És bele is fogok szüntelen,
Az összes nap számomra már,
Csak az én gyászos,
keserves ünnepem.

2016. június 16., csütörtök

Pánikroham - vers

PÁNIKROHAM

Az élet ahogy megsirat,
Éheztet, aztán enni ad,
Ahogy felriaszt, aztán elaltat,
Először összeszed, aztán szétfuttat,
Aztán megszárít, majd eláztat.

Az élet ahogy megsirat,
Először hívott, aztán elzavart,
Először élesztett, majd letakart,
Először szeretett, aztán nem akart,
Először felfestett, majd lekapart.

Az élet ahogy megsirat,
Először egyetért, aztán megvitat,
Először simogat, aztán bántalmaz,
Ahogy megtisztít, aztán zavart ad,
Egyszer megöl mindannyiunkat.