Utolsó könnyeim - novella

Utolsó könnyeim

A sírás a gyengeség jele. Ebben hiszek. A könnyek zápora csak a gyengeség és a szánalom látszata. A sírás a fájdalom jele. A fájdalom gyengeség.
Ezért törekszem arra,hogy magamba fojtsam a fájdalmat, az agyam és a szívem leghátsó zugába.
Ha az emberek látják ,hogy gyenge vagyok, sírok és kimutatom a szenvedést, mindenféle módon megpróbálnak majd, még több kínba lökni. 
Ilyenek az emberek. Ilyen ez a világ, melyet otthonunknak hívunk. Ahol értelmetlen háborúk folynak, ok nélkül gyilkolnak,csupán a szórakozás kedvéért, lopnak, csalnak, hazudnak. "Ilyen világban akarok én élni?" - teszem fel mindennap magamnak a kérdést. A válasz pedig minden nap az ,hogy nem tudom. Menekülnék innen,de hova? Csak megrázom a fejemet és reménykedek abban ,hogy ez a világ majd egyszer megváltozik. Reménykedek annak ellenére ,hogy tudom ennek nagyon csekély esélye van. 

Felgyorsítottam lépteimet, amikor meghallottam az iskola csengőjének ismerős hangját. Sűrű elnézést kértem a tanártól a késésemért,majd a helyemre siettem. Az óra hátralévő részében, az ablakon bámultam kifelé. Jobb szórakozás volt, mint a matek elméletek, amiről a tanár magyarázott. 
Nem igazán voltak barátaim az iskolában, így a szüneteket egyedül töltöttem, amíg azt hallgattam, hogy egy pom-pom lány magát fényezi. Undorító. 
Amikor a szabadságot jelző megszólalt, vettem egy mély levegőt és siettem hazafelé.
Igaz, ott sem volt jobb a helyzet. Anyám, jó szokásához híven, biztosan megint részeg. Apám pedig estig dolgozik, valami sörgyárban, így amikor hazaér, biztosan tiszta ideg lesz. Tombolni támadt kedvem, sikítani, összerogyni az utca közepén és csak sírni. De ezt az ötletet meg sem fontoltam, úgy vetettem el. 
Elviselem. - mondtam magamnak.
 Tíz perc séta után, megpillantottam az ismerős fehér házat. Hirtelen hevesebben vert a szívem,de nem álltam meg.Remegő kézzel megszorítottam a kilincset, majd benyitottam.
- Megjöttem! - suttogtam inkább magamnak. Ledobtam a táskámat,majd besiettem a szobámba és az ágyamra vetettem magam.
- Végre kaptál egy szabadnapot, igazán megcsinálhatnád az asztal lábát! - hallottam anyám hangját odakintről, mely úgy hatolt át a falon ,mintha nem is lenne.
- Csönd legyen! Nem hallom a tévét! - apám hangja kicsit halkabb volt, mégis ideges. 
- Annyira haszontalan vagy!
- Ringyó! - ordított apám.
- Seggfej. - anyám hangja után, hirtelen hosszas csörömpölés hallatszott.
Talán poharakat,tányérokat dobálnak egymáshoz? Esetleg anyám hozzávágta a boros üveget, amit úgy magához szokott ölelni,mintha gyermekét szorongatná?
Elegem lett. Nagy lendülettel nyitottam ki az ajtót, majd a hangok irányába mentem.
- Elég legyen! Fogjátok be! - kiabáltam. 
Apám lassan felállt, majd felém közeledett. Felemelte a kezét, ütésre készülve. Mikor tenyere az arcomhoz csapódott, egy pillanatra megszédültem, ezért neki kellett támaszkodnom a falnak, hogy el se essek. 
- Csönd legyen, hálátlan gyerek! - ordított apám, vörös fejjel.
- Miért bántod azt a szerencsétlen kislányt?! - kiáltott anyám ,majd  belekortyolt a boros üvegbe. 
- Ha nem hallgatsz, te is kapsz! 
Kezdődik előröl  Mikor megtaláltam az egyensúlyomat, visszatértem a szobámba, majd lekuporodtam a sarokba. 

A sírás a gyengeség jele. Ebben hiszek. Akkor most miért folynak szüntelenül a könnyeim? Boldognak kéne lennem, hisz végre itt hagyhatom ezt a helyet. Én mégis sírok.
Remegő kézzel emeltem fel a konyhai kést, majd a csuklómhoz érintettem. Megrázkódott a testem, ahogyan a kés hideg éle a bőrömhöz ért.
Nem tudom abbahagyni a sírást. De valahogy nem is bántam. 
A kés úgy hatolt át a bőrömön  mint a vajon. Hirtelen vörös folyadék buggyant elő a csuklómból  majd lefojt a kezemen. Éreztem,hogy egyre gyengébb vagyok, már alig bírom tartani a kacort. De még egy utolsót vágtam magamon, ami hatalmas fájdalmat hagyott maga után. Mindjárt vége. 
Elengedtem a tőrt, mire az tompa puffanássál a földre került. Tekintetem a jobb kezemen pihent meg,amiből szüntelenül folyt a vörös folyadék. 
Vérben születtem, vérben halok is meg.
Hogy mi fog hiányozni ebből a világból? Talán az évszakok. Télnek szépsége, tavasznak ártatlansága, nyárnak melege, ősznek illata. Értelmetlenül hangzik,tudom, de nem tudok semmit felmutatni,ami hiányozna. Úgy tűnik a halál csak megváltás lehet számomra, a szabadság. 
Leengedtem a kezem, majd behunytam szemeimet. 
Elmosolyodtam. Utolsó sóhajom átszelte a levegőt, akárcsak egy trombitaszó a csendben. Vége van. Örökre vége.