A designért örök hála Ella Fishernek és Ruta Feeltnek!

Én igazából tragikusabb történteket írok.
Nálam ismeretlen az, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak.

2013. augusztus 21., szerda

Sárkánykönnyek - novella

Kedves Olvasók! Nagyon köszönöm a 70 feliratkozást, tényleg nagyon hálás vagyok érte, hihetetlenül boldog vagyok. :)
Ezt a novellát egy versenyre írtam, amit ITT megtekinthettek és jelentkezhettek. :) 
Sárkánykönnyek



Az eső még csak szemerkélt, mikor Gene visszatért szülővárosába. Egy csuklya volt a fején, mely sötétséget borított az egész arcára. Csak fekete ajkait lehetett látni, melynek szegletében gonosz mosoly bujkált.
A nap eltűnt a felhők mögött. Gyászos, szomorú napnak nézett elébe az alig kétszáz fős város, melynek nevét nem sokan hallhatták: Hasten.
Efar Voltain mégis boldogan ugrott ki a fából összetákolt ajtó mögül, melyet már megviseltek a kegyetlen évek és viharok. Rohanni  kezdett, még a nyirkos és nedves föld sem állíthatta meg.
Efar egy egyszerű kereskedő volt. Legalábbis úgy nézett ki, olyan életet élt. Rongyos ruhákban járt, ahogyan felesége és két gyermeke is, akikkel egy kicsi, téglaházban laktak a város szívében. Boldogok voltak, még ha nem is gazdagok.
Pedig járhattak volna takaros ruhákban, élhettek volna égig érő palotában, a gyerekek pedig elhagyhatták volna a szabad ég alatti iskolát, ahol a székek gyanánt, nagyobb kövek voltak egymás mellé rakosgatva. Hiszen Efar sárkánykönnyeket árult, de még milyeneket! Keserves, szomorú, gyászos könnyeket. S, hogy mire jók a sárkánykönnyek? Talán helyesebb lenne a kérdés, hogy mire nem jók?
Egy pillanat alatt gyógyítják be a sebeket. A hajszolt nyugalomra lel vele, az éhező ételre, a szomorú boldogságra, a magányos társaságra. Ilyenek a sárkánykönnyek.
- Gene! Édes leányom! - kiáltott Efar, könnyeket nyelve, majd karjai közé kapta a fél fejjel magasabb gyermekét, aki nem viszonozta az ölelést. Csak mosolygott.
- Vártunk már rád! - húzódott hátra Efar. A boldogság elvakította szegény öreget. Nem vette észre, hogy lánya már nem az volt, aki anno, három éve elhagyta azt a várost. Aranyszőke lokniai helyett, hollófekete, kócos hajtömeg hullott a vállára. Almavörös ajkai mára feketén csillogtak, akár az éjszaka. Efar túl boldog volt ahhoz, hogy ezt észrevegye.
- Gyere gyorsan! Meg fogsz fázni. Vártunk ám már rád! No, de induljunk máris!
Efar belekarolt a lányba, úgy haladtak végig az üres városon. Csendben lépkedtek egymás melett, egyikük sem szólalt meg. Nemsokára Efar házához éltek.
- Gene! - szólalt meg az ötvenes éveiben járó férfi. - Ő itt a feleségem, Mardin! - bökött egy fiatalabb nő felé, kinek hullámos, vöröses haja volt, arcát pedig szeplők tarkították. Orcája kissé eltorzult, mikor mostohalányára eresztett egy hamis mosolyt. - Újra házasodtam anyád tragikus halál után, Isten  nyugosztalja! Ők pedig Dak és Dusaro. Köszönjetek fiúk!
Szólt rá két nyolc év körüli kisfiúra az apjuk, akik mindenben anyjukra hasonlítottak. Vörös fürtök, szeplős arc, barna szemek. Olyanok voltak, mint három tojás.
- A vacsorával hogy állsz, drágám? Kész van már? Ne várassuk meg Gene-t!
Pár perc elteltével leültek enni. Gene lassan és némán emelte szájához a kanalat, újra és újra. Koszos csuklyája még mindig a fején volt, apját mégsem zavarta. De a család többi tagját annál inkább.
Efar megállás nélkül beszélt a régi időkről, mikor Gene még kislány volt. Édes, ártatlan kislány volt, aki még akkor is ennivaló, mikor sírt.
A vacsorát nem sokára befejezték. Dak és Dusaro segítettek az anyjuknak, de nem a jó-szándék miatt. Hanem mert féltek a nővérüktől, és anyjuk mellett akartak lenni. A nő sem érzett másképp.
- Most, hogy ettünk, mi lenne ha körbevezetnélek a városban? Rég jártál már erre, biztosan elfejtettél mindent, gyere, menjünk el édesanyád sírjához is. Felkapom magamra a táskámat, talán el tudok adni pár sárkánykönnyet.
Ezzel felvette ütött-kopott tarisznyáját, és elindult.
Gene szó nélkül felállt, majd követte a férfit, vissza az utcákra.
Zokogott az ég. Rég nem látott már ekkora záport a város. Az esőcseppek pattogtak a macskaköves utcákon, melyek üresen álltak. Efar szó nélkül elindult, mögötte pedig a lánya lépegetett, némán. Azután túl gyorsan történt minden. Gene előkapott egy nagyobb tőrt, és szó nélkül apja szívébe nyomta a fegyvert. A férfi rögtön meghalt. Vörös vére összekeveredett az esővízzel, a járdákon. A lány kihúzta apjából a tőrt, majd hagyta élettelen testét a földre esni, ami - egy kicsit sem kecsesen - tompa puffanással a járdának ütközött. A vállán függő táska kettészakadt, melyből sárkánykönnyekkel teli üvegcsék gurultak a földre. Gene felkapott egyet, majd megfordult és megtorpant. A következő pillanatban hatalmas szárnyak nőttek ki a hátából, melyek olyan feketék voltak, akár a Bukott Angyaloké. Gene felemelkedett és elindult. Áthasította a levegőt, ahogyan egyetlen lánya felé tartott, kinek ellopták a könnyeit.

1 megjegyzés: