A designért örök hála Ella Fishernek és Ruta Feeltnek!

Én igazából tragikusabb történteket írok.
Nálam ismeretlen az, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak.

2015. augusztus 27., csütörtök

Halálos csók - novella

Halálos csók

A nő vékony szálú, rozsda vörös haja, sápadt arcára tapadt. Szürke lélektükrével a földön fekvő, kis képernyős tévét bámulta, mely fényjátékot járt arcán, a félhomályos szobában. Igazából nem is figyelt a műsorra, melyben családanyák próbálták rendre nevelni virgonc gyermekeiket. A középkorú nő csak bámult maga elé, érzelemmentes arckifejezésével, szája sarkán csillogó vörösborral, melynek üvegjét erőtlen kezében fogta. Rongyosra hordott, ejtett vállú pólójából ki-ki buggyantak telt idomai. A szomszéd szobában egy két hónapos csecsemő sírt fel, valószínűleg az éhségtől vagy a teli pelenka miatti kellemetlen érzéstől. Az egyedülálló anya meg sem hallotta gyermeke zokogását, saját gondolataival elfoglalva ült a kopott és szakadt díványon,s csak annyi erőnlét volt benne, hogy le ne csússzon róla. Részeges kábulatától és önsanyargató gondolataitól már órák óta nem volt képes szabadulni, s a gyermeke csak sír, míg el nem alszik, s felébred, hogy újra kezdje.
Hogyan tovább?
Mi lesz velem?
Velünk? 
Mit tegyek?
Mintha minden oldalról a nő siránkozó gondolatait hallottam volna, befészkelve magukat az elmémbe, ismétlődve, egyre hangosabban és szenvedélyesebben. De csak álltam ott, figyelve a bamba nőt, hallgatva a csecsemő ordítását, míg a televízióban csak fekete alapon, fehéren felsorakozó nevek váltották egymást, s nem sokkal később egy újabb műsor vette kezdetét.
Miért velem történik ez?
A kicsikém...
Miért hagyott el?
Mi lesz velem?
Velünk?
Remegő végtagokkal álltam a szinte üres szobában, ujjaimat hol ökölbe szorítottam, hol kiengedtem, s csak vártam. Vártam az oly régóta kikívánkozó szóra, az eddig is tudott, csak palástolt kifejezésre, amely akkor hangzik el, ha már minden remény elhagyott. Vártam a szavak mögött meglappangó kétely eltűnésére, s a magabiztos kijelentésre, hogy végre megtegyem azt, amiért jöttem.
( megcsókoljalak? )
A nő felnyögött, majd hátravetette a fejét, cserepes ajkai közül pedig fájdalmas sóhaj tört utat magának. Könnyek kezdtek némán peregni a nyúzott arcon és tudtam, hogy nem sokára vége.
Vége mindennek. 
Bárcsak...
Vékony ujjai közül kicsúszott a boros üveg, mely egy tompa puffanással a szőnyegre esett, tartalma - ami megmaradt - kiborult és a fehér anyagnak egy részét vörösre festette.
Bárcsak meghalnék.
Kirázott a hideg és közelebb léptem hozzá. Valószínűleg szeme sarkából ismeretlen mozgást észlelt, ezért lassan felém fordította fejét. Megfásult szemében csak egy apró döbbenetet láttam megcsillanni. Nem mondott semmit, nem kérdezte meg, hogy ki vagyok és, hogy kerültem a lakásába. Nem csinált semmit, csak nézett, dús pillákkal keretezett, fáradt szemével. Azt hihette, csak egy részeges ábránd vagyok.
Közelebb mentem hozzá, s arcát két tenyerem közé fogtam. Ajkai résnyire elváltak egymástól, s csak bámult engem. Végül szomorúan elmosolyodott. Tudta, ki vagyok és miért vagyok ott.
Lehajoltam hozzá, arcunkat csak pár centi választotta el, majd feltettem a kérdést:
- Megcsókoljalak?
Nem válaszolt rögtön, azonban, már tudta a választ. Egészen addig várok, míg az áldozat nem tudja biztosan, hogy mit feleljen.
A nő bólintott. Közelebb ereszkedtem hozzá, s ajkamat lassan az övére tapasztottam. Szinte egyszerre hunytuk be szemünket, s ahogy belőle eltávozott az erő, én úgy éreztem magam egyre energikusabbnak, egyre telibbnek.
Az anya lecsúszott a kanapéról, s ahogy elengedtem, feje hangosan koppant a földön.
A másik szobában a gyermek mintha hangosabban kezdett volna bömbölni, mintha tudta volna, mi történik.
( talán tudta is )
Még utoljára megnéztem magamnak a már kihűlt porhüvelyt, majd elindultam. Tudtam, hogy pár nap után a szomszédok felfigyelnek majd a borzasztó szagra, s megtalálják a testet és a félholt gyermeket. A halottkém megállapítja, hogy a halál oka alkoholmérgezés volt, a gyermeket pedig elhelyezik egy árvaházban miután megfelelő orvosi ellátást kapott.
De ez már nem az én felelősségem.

~ * ~ 

A város megtelt élettel. Több ezer ember sétált a járdákon, a pékségek ontották magukból a csábító illatokat, az utcák megteltek autókkal és motorosokkal, a parkok pedig szerelmes párokkal és kisgyerekes családokkal.
Senki sem látott engem, ahogyan róttam a járdákat, ahogyan házak ablakán kukkantottam be, vagy mikor némán átléptem a lakások küszöbét és megfigyeltem az ott élőket. Csak az láthat meg engem, aki már szenvedett annyit, hogy jutalmául megkaphassa csókomat. 
Elsétáltam egy üzlet előtt, de most megtorpantam egy pillanatra. Lassan a kirakat felé fordultam, mely mögött különböző színes és divatos ruhákat egyszerű, arctalan műanyag bábuk viseltek. Az üvegben viszont megláttam a tükörképemet. Hosszú, ébenfekete hajam a hátamat verdeste, szemem sötétje még néha engem is megrémít, míg az ajkaim... vérvörösben tündököltek.
( megcsókoljalak? ) 
Eltűntek a szőke, hullámos loknik, az hazug vidámságtól csillogó tengerkék szemek, a fáradt rózsaszín színű ajkak, melyek mindig hamis boldogságtól mosolyogtak. 
Sosem voltam boldog. Mindig mosolyogtam, megnevettetem a körülöttem lévőket, jó barátságot ápoltam az ismerőseimmel. Volt szerető családom, egy életszínvonalunk, melyet mindig sikerült megőriznünk, de mégis... sosem voltam boldog, habár szomorúságra sem volt okom. Nem éreztem semmit, csak ürességet. Tisztában voltam vele, hogy az élet nem való mindenkinek. S kinek nem való az élet, annak baj, ha élnie kell. Ez voltam én. Megmagyarázhatatlan volt, de sosem akartam élni. Sosem tudtam semminek igazán örülni, önfeledten nevetni. Egyszerűen nem tudtam boldog lenni. S az a csók, mely egy késő nyári délutánon ért ajkamhoz, megváltást hozott nekem. Élettelen testem elterült az ágyon, s igaz fájdalom nélküli szenvedésem véget ért. Nem foglalkoztam a családommal, a barátaimmal, nem foglalkoztam szerelmem bánatával, melyet az elvesztésem okozott. Megszabadultam az élet béklyói alól, melyeknek sehogy sem tudtam megfelelni. Végre olyat éreztem, melyet egész földi életem során soha. Önfeledt, varázslatos és részeges boldogságot. Leírhatatlan örömöt, pedig tudtam, hogy rengeteg embernek okoztam fájdalmat és szenvedést. De nem számított. Semmi sem számított.
Megráztam a fejemet és visszatértem gondolataim útveszőjéből. Utoljára rámosolyogtam a kirakatban lévő halál angyalra, kinek éj-fekete szárnyai az idő során több méteresre nőttek, majd hátat fordítottam, s tovább haladtam, hogy mást is megmenthessek önmagától, a környezetétől, az elvárásoktól, a rendszertől. 


Az Élettől. 




2 megjegyzés:

  1. Szia!
    Nagyon szépen fogalmazol, és a történet is tetszett. Szeretem az ilyen témákat, szóval könnyű volt vele megfognod. :)
    Csak így tovább! :)
    Puszy, Cathy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Cathy!

      Nagyon örülök, hogy megtetszett a történet, köszönöm szépen a kedves szavakat, nagyon sokat jelentenek! :)

      Ölel,
      Dorothy L.

      Törlés