Bújócska - novella

BÚJÓCSKA

Már lassan fél öt volt, mikor lassan a buszmegálló felé sétáltam. A hűvös levegő bekúszott a ruhám alá, végigfutott a gerincemen, engem pedig kirázott a hideg. Sötét felhők hasaltak felettem, a tájat is körbevette a melankolikus szürkület. Utáltam ezt az időt. Február eleje felé jártunk akkor, szóval szorosabbra húztam magamon a fekete szövetkabátomat, miközben fehér gomolygó leheletemet néztem szüntelen magam előtt, ami erősen hasonlított a cigaretta füstjéhez. Emlékszem, gyermekkorunkban mindig ezt a káros szokást utánoztuk télen, nevettünk, sőt még azokat a felnőtteken is csak kacagtunk, akik dohányoztak. Mi megígértük egymásnak, hogy sosem fogunk rágyújtani. Szomorúan elmosolyodtam ezen a régi emléken, s hirtelen a doboz Marbolo nehezebbnek tűnt a zsebemben.

Szerencsére nagyon közel laktunk a buszmegállóhoz, szóval elég volt tíz perccel azelőtt elindulnom otthonról, mielőtt a busz megérkezett volna. A pár kilométerrel arrébb lévő kis falucskába tartottam, hogy találkozzak a legjobb barátnőmmel. Úgy terveztük, hogy elmegyünk kávézni, majd náluk megnézünk egy filmet. Többre amúgy sem lett volna időnk, hiszen nyolc órakor már jött is a busz visszafele.

Elsétáltam a nemrég felújított iskola előtt, s hirtelen halk neszt hallottam. A fakerítésen túl megpillantottam egy duci kisfiút, ahogyan épp eltűnik egy fehérre meszelt fal mögött. Pár méterrel arrébb egy fiú és egy lány bujkált egy széles fa mögött, s egymás kezét fogták.

„ Biztosan bújócskáznak .„ - gondoltam és megálltam egy pillanatra nézni őket.

A fiú lassan kitekintett a fa mögül, majd odasúgott valamit a kislánynak és futni kezdtek. Ez a kép mosolyra késztetett és meleg nosztalgiával töltötte el a szívemet.

Furcsa volt, hogy a gyerekek még az iskolában voltak, hiszen a napközinek négy órakor vége és akkor a napközis tanár kinyitja a kapukat, hogy mindenki hazasiessen, vagy beüljenek szüleik kocsijába. De akkor már tíz perccel múlt fél öt.

Hirtelen két vékony kisfiú jelent meg, tőlem távol. A magasabbik barna hajú volt, az alacsonyabbik pedig szőke. Ezen kívül viszont úgy néztek ki, mint két tojás. Biztos voltam benne, hogy ikrek voltak, vagy legalábbis testvérek. A két gyerek ijedten tekintett ki a fal mögül, hangosan ziláltak, kezüket pedig szájukra tapasztották és úgy próbálták csitítani magukat. Ide-oda kapkodták a fejüket, míg a szőke hajú egyszer csak észrevett. Megdobbant a szívem és attól féltem, hogy valami kukkolónak kiáltanak ki, úgyhogy már éppen indulni készültem, mikor az alacsonyabbik fiú megrángatta a barna hajú ruháját és rám mutatott. Szemében játékos félelem játszott. A barna hajú testvér először rám nézett, majd a mellette állóra. Az alacsony fiú hirtelen kiáltásra nyitotta a száját, mire a magasabbik rátapasztotta kezét ajkaira. Mindkettő szemében mintha könnyeket láttam volna, de biztos voltam benne, hogy rosszul látom.

„ Meg fog hallani minket! „ - olvastam le szájáról és elmosolyodtam. Nagyon beleélték magukat a játékba.

Később vettem csak észre, hogy arcukon piros festék kenődött el. Valószínűleg indiánnak szerettek volna kinézni, de a játék közben biztos elkenődött. Hangos sikoly hallatszott valahonnan távolról. Majd egy mély nevetés. Aztán egy újabb sikoly.

A karomon pihenő fekete órára pillantottam. Hirtelen el is felejtettem a bújócskázó gyerekeket, inkább siettem a buszmegállóba, nehogy lekéssem. Szinte egyszerre értünk oda, a busz meg én, úgyhogy rögtön fel is tudtam szállni. Rögtön leültem az első üres helyre, fülembe dugtam a fülhallgatóm és kizártam a külvilágot. Az ablakon bámultam kifelé, hiszen tudtam, hogy az iskola mellett fogunk elhaladni. Csak egy pillanatra láttam egy szaladó gyereket az udvaron, de a falnál bujdosó testvérek eltűntek.

* ~ *

Mire a nyolc órás buszon ültem már teljesen besötétedett. A felhők eltakarták a csillagokat, s a Hold fénye is csak helyenként tudott kiszűrődni közöttük. Most nem hallgattam zenét, inkább élveztem a busz hangos morgását, a sötétséget és a magányt. Örültem, hogy egy hosszú nap után egyedül tudtam maradni a gondolataimmal. Persze még jobb lett volna, ha egy kád forró vízben tudok egyedül maradni velük. Tudtam, hogy, ahogyan hazaérek, ez lesz az első dolgom. Messziről hirtelen feltűnt egy piros fény, utána pedig követte egy kék is, de nem foglalkoztam vele. Szinte észre sem vettem.

A busz lassan befordult a sarkon és egyenesen gurult tovább az iskola melletti buszmegállóhoz, ahol felszálltam. Még mindig a gondolataimba temetkezve néztem ki az ablakon és a sötétbe borult tájat néztem. A busz lassított, majd hirtelen megállt. Tudtam, hogy valami történt, hiszen pont az út közepén állt meg. Először arra gondoltam, hogy lerobbant, vagy kifogyott a benzin, de mikor a buszsofőr száján kiszalad a hangos „Uram isten!” tudtam, hogy valami egészen más a baj. Felálltam, majd előre siettem, ajtók pedig kinyíltak. Sietve leszálltam, megkerültem a buszt és hirtelen több tucatnyi rendőrautóval és mentővel találtam magam szembe. A környéket a piros és kék fényáradat világította be, az emberek kiabáltak és mindenhol azt a sárga szalagot láttam, amivel a filmekben szokták körbekeríteni a tett színhelyét, ami jelen esetben maga az iskola volt. A szívem a torkomban dobogott és akaratlanul is eszembe jutott a duci kisfiú és a két testvérpár, akik bújócskáztak az udvaron. Földbe gyökerezett a lábam és a félelem úgy vette körbe a testemet, hogy úgy éreztem, menten megfulladok. Miután pár perc után magamhoz tértem, odasiettem egy rendőrhöz.

- Jó estét! Mi történt itt? - hadartam sietve.

- Mészárlás – a pocakos, bajuszos férfi arca sápadt volt és láttam, hogy keze szüntelenül remeg. - A napközis tanár... mindegyiket megölte.

Az iskolát néztem, megpillantottam a falat, ahol a testvérpár bujkált. Most vér borította, úgy, ahogyan azt a magas kaput, amin keresztül a kisebb gyerekek nem tudtak átmászni, hogy elmenekülhessenek. A rendőr folytatta:

- A tanárt tavaly elhagyta a felesége, elvesztette a házát, a gyerekei többé nem találkoztak vele. Következő héten tervezte az igazgatóság, hogy kirúgja. Begolyózott. Megőrült.

Hirtelen elborult az agyam. Láttam őket és azt hittem, hogy játszanak. A szőke fiú rám nézett, segítségért akart kiabálni. A könnyek a szemükben valósak voltak. Az sikolyok nem játékosak, hanem rémültek és fájdalmasak voltak. Az a mély nevetés pedig...

A következő pillanatban már a fának dőlve hánytam ki magamból mindent, miközben hangosan zokogtam. Szinte éreztem, hogy a szívem apró darabokra törik, rám tört a lelkiismeret furdalás, hiszen én láttam őket. Én segíthettem volna rajtuk. Nem kellett volna meghalniuk. 

Rengeteg kérdés kezdett forogni a fejemben. Miért nem tudta ezt megakadályozni senki? Miért nem jöttek a szülők?

A rendőr mögöttem megfogta reszkető vállamat és segített felállni, majd elkísért egy közeli padhoz és otthagyott. Könny fátyolos szememen át bámultam az iskolát úgy, hogy közben nem is igazán láttam. Egyszerűen csak meredtem magam elé, miközben az arcom egyre nedvesebb lett. Az érzés, ami körbevett majd' szétfeszítette a testemet. Már attól féltem, hogy ez a fájdalom örökre fog szólni, Azt hittem, vége az életemnek. Hibásnak éreztem magam. Mintha én öltem volna meg őket.

Hirtelen mozgást véltem felfedezni a szemem sarkából. Lassan odafordítottam a fejemet, de először fel sem fogtam, hogy mit látok. Miután kitisztult a szemem, egy magas, vékony alakot láttam az egyik rendőrautóban.

- Mr. Ferdi - suttogtam.

Ismertem őt. Viszont az egykori mosolygós, kedves, mindig vidám tanár helyett, ki sokszor ültetett az ölébe, most egy vigyorgó, kidülledt szemű gyilkos láttam, kinek állán és nyakán folyt végig a saját, habzó nyála. Két tenyerét az ablaknak támasztotta, arcát az üvegnek nyomta, véreres tekintetét pedig pontosan rám helyezte. Engem bámult. Menekülni próbált. 

S mikor bilincsbe zárt kezeivel az ajtót kezdte feszegetni, felsikoltottam. Az egész környéket bejárta az a hang, mely zokogásom és sikolyom keveréke volt. A férfi engem bámult szüntelenül, a lábam földbe gyökerezett, s a következő pillanatban már a földön találtam magam, reszketve. Messziről kiáltást hallottam.

A rendőrautó ajtaja lassan kinyílt, a tanár pofája majd szétszakadt a vigyorgástól. Újra sikítottam, majd lehajtottam a fejemet. Rettegtem. Nem tudtam abbahagyni az ordítást egyszerűen nem bírtam, valamiféle erő átvette a testemet. Mintha az elmém szétbomlott volna. Túl sok információt kellett befogadnom tíz perc alatt, s ezt már nem bírtam.

Hangos lábdobogást hallottam, majd ordítást és hirtelen valaki felkapott és elcipelt onnan.

- Hazaviszem! - kiáltott fel a rendőr.

Én pedig még mindig csak sikítottam és rázkódtam, pedig a szörnyeteg már ismét a rendőrkocsiban ült, de most két egyenruhás férfi kíséretében.