Elisabeth
Nagy
kaliberű, díszes és színes kalapok mindenfelé. Emberek sokasága pörög a
táncparketten és nevetgélnek. Egy ember, egy különleges ember, méri végig az
este fénypontját, aki miatt ez az egész "összejövetel" létrejött. De
pont Ő érzi az unalmat és a szánalmat ha ezekre az emberekre néz, akik azért
jöttek el, hogy felköszöntsék és utána magára hagyják. Ő gyönyörű, több rétegű
ruhába öltözött erre az alkalomra, de még csak a közeli barátai sem dicsértek meg a maskarát. Unottan ült egy tölgyszéken és ásítozott, miközben mindenki
táncolt,beszélgetett,ismerkedett.
Odakintről
hideg levegő áramlott be a szobába, az arannyal keretezett erkélyről pedig
látni lehetett a lovaskocsik sokaságát. Ezen az estén különösen sok csillag
ragyogott az égen, mintha ők is részt akarnának venni pompájukkal ezen az
eseményen. Már tíz óra felé járt az idő. A kisebb gyermekek már rég álomföldön
járnak. Gondtalanok, várják a reggelt.
Ő, a
tünemény, egy mosolyt erőltetett az arcára. Ezzel a hamis vigyorral is gyönyörű
volt. Ébenfekete haját kontyba kötötte,de pár huncut hajtincs kellemesen
hullott a vállára. Nagy, tengerkék szemében látszott, hogy alig várja az este végét. Bőre olyan szinten fehér és sápadt volt, hogy páran azt hitték, menten
elájul. De Ő tovább tette vidámságát, míg belül majd felrobban. Sok ilyen
eseményen részt vett már, de egytől egyig gyűlölte az összeset. Pedig egy
korabeli fiatal lánynak rajongani kéne az ilyen estékért, a társaságért. De Ő
más volt,mint a többi.
Ezt a
különleges ember is tudta, a félelmetes, titokzatos férfi. Egyedül érkezett,
potyautasként. Még fel sem volt rendesen öltözve. Egy barna vászonnadrág volt
rajta és egy piszkos fehér ing. Sokan bámulták meg ezért, de Őt az ilyen
nagyképű nemesek véleménye cseppet sem érdekelte.
Ő csak
ezért a gyönyörű lány miatt jött el a bálba, noha ezelőtt még sohasem látta. De
tudta, hogy itt lesz. Itt kellett lennie.
- Mikor
lesz már vége? - gondolta magában Elisabeth, miközben teát szürcsölgetett.
Sosem szerette az ilyen eseményeket és ,hogy a tizenkilencedik szülinapján is
végig kell ezt szenvednie, maga volt a pokol. Édesanyja imádott ilyen bálokat
rendezni, főleg, hogy férje, William Stones, rákban meghalt. Azóta Elisabeth
anyja, Margaret, nem találja a helyét és különböző kisebb-nagyobb bálokkal fárasztja
lányát. Elisabeth utálta ezeket az embereket, akik annyira fent hordják az
orrukat. A lánynak minden egyes emberen megakadt a szeme, mindenkit végigmért
és magában jót nevetett rajtuk. Hirtelen egy kéz nehezedett a vállár, mire
felkapta a fejét. Félszegen hátranézett és meglátott egy igen szokatlan férfit.
Az ő ruhája sehogy sem illett a többi nemes ember viseletéhez, inkább egy
szolgálóéhoz. Szőke haja huncutul lógott bele zöld szemeibe. Azonnal felkeltette Elisabeth érdeklődését. A lány
elmosolyodott,az este végre őszintén.
- Miss.
Stones? Szabad egy táncra? - Elisabeth habozás nélkül bólintott,majd felállt. A
férfi felemelte a kezét, a lány pedig gyengéden megszorította. Bőre puha volt
és meleg. Az ismeretlen ember magához rántotta Elisabethet, aki egy kicsit
meglepődött,de cseppet sem bánta. Rögtön táncolni kezdtek, de egyikőjük sem
figyelt igazán a lépésekre, csak egymás szemébe bámultak. Elisabeth észrevett
valamit azokban a gyönyörű méregzöld szemekben, amit próbált figyelmenkívül
hagyni, de nem hagyta nyugodni. Valami lángolt azokban a szemekben. Arcuk egyre
közelebb ért a másikéhoz. Elisabeth érezte a férfiból kiáramló meleget, ami
szinte megrészegítette. A lány számára minden elsötétült, csak a zene szólt és
csak Ők ketten voltak a parketten, ahogyan egymás szemébe bámulnak. De a
kábulatnak gyorsan vége lett, mikor a zenekar abbahagyta a muzsikát és mindenki
tapsolni kezdett. Elisabeth magában átkozta a zenekart hogy ilyen gyorsan
abbahagyták. Mikor újabb nótát kezdtek el játszani, Elisabeth visszafordult a
férfihoz, de Ő akkor már messze járt. Egyszerűen eltűnt. A lány felsóhajtott és
elfoglalta régi helyét a tölgyfaszéken és újra szürcsölgetni kezdte a teáját.
***
Pár óra
unalmas bájcsevej után Elisabeth nem bírta tovább. Nagy léptekkel lépett ki az
erkélyre és mélyen beszívta a friss levegőt. Hagyta, hogy a gyenge szellő játsszon a hajával és táncoljon az arcán. Mikor a lány kinyitotta a szemeit és
lepillantott, újra észrevette a férfit, akivel olyan jól érezte magát, attól
függetlenül, hogy csak pár percig tartott az egész. A férfi a lovaskocsik
mellett sétált, majd felnézett Elisabethre és rákacsintott. A lány nem bírta
tovább, rohanni kezdett. Meg akarta ismerni a férfit, hogy megmentse ezektől az
emberektől. Elisabethet eljegyezte egy gazdag családból származó Richard Wayne
nevű ficsúr, aki csak egy évvel volt idősebb a lánynál, de mégis úgy
viselkedett vele, mint egy gyermekkel. Elisabeth utálta azt a nagyképű kölyköt
és nem akart hozzá menni. De akárhogy ellenkezett, édesanyja nem fogadott el
nemleges választ. Amint Elisabeth szinte kitépte az ajtót a helyéről, a férfi
előtte állt, egy helyes félmosollyal az arcán. A lány nyelt egyet majd közelebb
lépett.
- Boldog
születésnapot, Miss. Stones! - hajolt meg előtte a férfi.
-
Elisabeth.
A férfi
megragadta a lány kezét és lassan közelebb húzta magához. Még mindig
mosolygott. Belekulcsolta ujjait a lány ujjaiba, majd megcsókolta Elisabeth
kézfejét. A lány lábai remegni kezdtek, de erőt vett magán és nyelt egyet.
- Nos,
Elisabeth ... bocsánatot kérek a további tetteimért, de késztetést érzek ,hogy
megtegyem.
Elisabeth
tudta, hogy mi fog most következni. Az utóbbi egy órában csak a férfira gondolt
és ,hogy összeérnek ajkaik és boldogan fognak tovább élni.
- Mi a
neved? - suttogta a lány, míg arcuk csak pár centiméterre volt egymástól. Tudni
akarta a nevét, mielőtt bármi is megtörténne.
- Vincent
Woodville - mosolygott vészjóslóan a férfi. Elisabethnek pörögni kezdett az
agya, hisz ismerős volt neki ez a név, de már túl késő volt. Hasából hirtelen vér
ömlött, lábai összerogytak. Elisabeth bevágta fejét a nedves betonba, mikor a
földnek ütközött. Vincent egy véres tőrt tartott a kezében és halkan kuncogni
kezdett. Szemeiben újra és újra felcsillant valami, amit a lány nem tudott azonosítani. Gyönyörű halvány rózsaszín ruhája, most vértől csillogott. Próbált sikítani, de hangja eltűnt a messzeségben. Vincen többször beleszúrta Elisabeth testébe a kést, szánalmat nem ismerve.
Elisabeth agya leállt és csak a fájdalmat érezte. De nem a szúrás okozta
fizikai fájdalmat. Testével együtt szívét és lelkét is megsebezte ez az
ismeretlen férfi. Elisabeth nem küzdött, várta a halált. Vincent gyáván
elrohant,de előtte megcsókolta a lány ajkait, amiből vér ömlött.
Egy évvel öregebb lett Ő
S évfordulója napján leli halálát.
Gyámoltalanul fekszik Ő
Ki többé már nem érzi világ fájdalmát.
A sárban ázva holtestét
Lepi el a sok mocsok
Nem érzi többé szívet
Ami nem vár, csak romok.
Nagyon érdekes volt ez a történeted és jó volt látni, hogy itt már hosszabb mondatokban és gondolatokban alkotsz :) Gyönyörűen fogalmazol, jól teremtetted meg a hangulatot, tetszettek a leírások és ahogyan vitted előre a cselekményt. Fordulat-gazdag volt a lezárás is és a vers is frappáns volt a végén. Talán, próbálkoznod kéne a versírással is, én csak biztatni tudlak rá :)
VálaszTörlésSzatti, először is köszönöm ,hogy újra írtál :) Nagyon jól esik látni ,hogy olvasol :) Próbálkoztam versírással is, kisebb-nagyobb sikerrel,de lehet ,hogy újra belefogok:) Ismét köszönöm ,hogy írtál :)
VálaszTörlésNagyon jó történet, megvolt a csattanó, ami most meg is lepett, és ez remek. :) Kár, hogy nem tudjuk Vincent tettének okát,de tetszett!
VálaszTörlésB.
Örülök ,hogy tetszett :) Próbáltam titokzatos maradni, de talán túl messzire mentem :)
VálaszTörlésDe köszönöm ,hogy elolvastad és írtál nekem :)
Megint csak azt tudom mondani , hogy nagyon tetszik ahogy írsz :) Pontosan az ízlésemnek való. Hihetetlen hogy mennyire belelehet magadat élni a szavaid teremtette hangulatba ! Örülök hogy ennyi novellád van , mert mindet elolvasom ha addig élek is :D
VálaszTörlésDrága Ebony!
TörlésEnnek nagyon örülök, nem tudod, hogy milyen jó érzés ezt olvasni! Remélem a többi novellám is tetszeni fog neked és azt is, hogy a jövőben sem okozok majd csalódást!
Puszil,
Dorothy L.
Első szó, ami az eszembe jutott: Utállak! :D Bár én is szeretek ilyen fordulatokat írni, de ez még nekem is nagy volt. Belelovaltam magam a romantikus történetben, de téged ismerve számíthattam volna a tragédiára. Ez jó volt, folyamatosan olvastatta magát a szöveg, jól ábrázoltad, a hangulatot, hasonlatok és a szóhasználat is tetszett. Azt figyeltem meg, hogy hasonló karakterekkel dolgozol a novellákban, már mint haj, szem színre gondolva. Ez véletlen vagy tudatos? Azért a végén a csók elégé beteg perverzre sikerült. :)
VálaszTörlésAhh, az az utolsó csók! *^* Annyira szép, hogy végül megkapják mindketten, amit akartak. Legalábbis, én így látom. :) Jah, és a hangulat. Nagyon jól leírtad az egészet. Gratula ^^
VálaszTörlésDrága Sheena!
TörlésÖrülök, hogy tetszett még akkor is, hogy ezt még nagyon régen írtam, évekkel ezelőtt. Nagyon szépen köszönöm a véleményed, sokat jelent! :)
Ölel,
Dorothy L.