A designért örök hála Ella Fishernek és Ruta Feeltnek!

Én igazából tragikusabb történteket írok.
Nálam ismeretlen az, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak.

2013. január 13., vasárnap

Elrabolva - novella


Sziasztok!:) Hoztam egy újabb novellát,de ez most kicsit hosszabb és véresebb is,szóval elolvasni csak saját felelősségre!:)

Elrabolva

Vajon miért nem ráz meg jobban a haláluk? Itt ülök a hideg földön, nézem a sok holttestet, de nem érzek semmit. Mellettem megcsonkított gyerekek testei hevernek, talán egykorúak lehetnek velem.
A levegő teherként borul a szobára. A rácsos ablakból egy kevéske fény szűrődik be. Hiányzik a napsütés, ahogyan a nap sugarai táncot járnak az arcomon. Hiányzik a szél kedves játéka, ahogyan táncra hívja az őszi leveleket és közösen köszöntik az új évszakot a levegőben. Vajon mikor látom újra a fákat? Vagy a napot. Talán soha. De mégsem érzek semmit. Sem boldogságot, sem bánatot. Mintha egy régi és üres játékbaba lennék. Mozdulatlanul ülök a nyirkos földön, üres szemeim végigjárnak a szobán, de mégsem teszek semmit. A többiek sírtak. Hisztiztek. Anyukájukat hívták, de hiába. Mikor túl hangosak voltak Ő bejött és addig ütötte Őket, míg el nem hallgattak. Vagy míg meg nem haltak.


* 6 hónappal ezelőtt *

– Anyaaaaa! – sikítottam, miközben nővérem kezei közül próbáltam megszerezni a rózsaszín plüss nyuszit. – Alie megint gonoszkodiiik!
Anya egy rongyot tartott a kezében és éppen a mosogatástól nedves kezeit törölgette.
– Alie! Fejezd be! – mondta anyám határozottan és fáradtan. – Add vissza azt a nyulat a húgodnak!
– Jól van, jól van! – dobta el a plüssállatot, én pedig utána futottam. – Jesszusom, de unalmas ez a család.


– Hé, kelj fel! – szakít ki a gondolataimból egy vékonyka hang. – Hallod? Kelj már fel!
Lassan kinyitom a szemeimet, majd egy árnyékot veszek észre, ahogyan egy holtestet ráz meg időnként.
– Kelj már fel! – a kisfiú hangja kétségbeesett, a sírás kerülgeti.
– Haszontalan! – szólalok meg. – Meghalt. Megölte.
A kisfiú összerezzen a hangom hallatán, majd közelebb araszol hozzám.
– Te ki vagy?
– Miért érdekel? Úgy is meghalunk. – a fiú leül mellém, mire egy kicsit távolabb megyek. Nem szeretem az emberek társaságát. Mellesleg a fiúnak vizelet és izzadság szaga van.
– Marco vagyok! – mondja kicsit félénken. – Kilenc éves. És te? – próbálkozik tovább.
Megadom magam, majd sóhajtok:
– Justine. Hét éves.
– Tudod, Ő a barátom volt. – mutat előttünk fekvő holttestre. – Sokat játszottunk minden nap. Az anyukáink ismerték egymást, ezért minden nap lejártak velünk a játszótérre.
Nem akarom megmondani a fiúnak, mennyire nem érdekel a meséje. Hisz talán ezért nem omlott még össze teljesen.
– Egyszer Peter anyukája vigyázott ránk. Azt mondta, hogy elmegy és vesz nekünk inni valót. Mi tovább hintáztunk, de aztán jött Ő és túl gyengék voltunk. Nem tudtunk mit csinálni. – majd rám néz nagy és könnyes szemeivel. – Téged mikor kaptak el?
– Körülbelül fél éve. – sóhajtok. – Egy plázában kapott el...
– És mit akarhat tőlünk? – töröli le az egyik könnycseppjét.
– Egyszerűen szereti a gyerekeket. – próbálok kíméletesen fogalmazni. Pedig az igazság az, hogy szereti megerőszakolni a gyerekeket és megölni Őket.
– Mi ez a hangzavar? – halljuk az Ő mély és piától bizonytalan hangját. Marco felpattan és valami búvóhelyet keres, természetesen hiába. A következő pillanatban lassan kinyílik a vas ajtó, és a férfi egy baltával a kezében közeledik felénk. Az élén ott virít a száraz vér.
– Meneküljünk! – kiabálja Marco.
– Hová? – nyöszörgök, még mindig a falnak támaszkodva. A férfi elénk ér, majd felemelte a baltát. A fiút nézem, aki kétségbeesetten próbál menekülni. Ostoba! Még mondani akar valamit, szólásra nyitja a száját, de már késő. Ahogyan a balta belecsapódik a fejébe, kettétörve a koponyáját és megsértve az agyát, Marco a földre esik. Rezzenéstelen arccal néztem végig a halálát és azt, ahogyan a fiú vére szinte beteríti az arcomat.
– Nem szeretem a hangoskodást. – nyöszörögi a részeg férfi. – De te jó kislány vagy, Justine! – simogatja meg arcomat, amitől elfog a hányinger. Kitépi Marco fejéből a baltát, majd döcögve az ajtó felé veszi az irányt, majd eltűnik mögötte. Rápillantok a fiúra, akivel pár perccel ezelőtt még beszéltem. Szemei kitágultak és üresek. A fején egy hatalmas vágás tátong. Pár nap múlva nagyon büdös lesz. Kedvetlenül felállok és megfogom a kezénél fogva, majd oda húzom a többi testhez, amiket egymásra pakoltam. Így kisebb helyet foglalnak. Sírni akarok és tombolni, de egyszerűen nem tudok. De miért? Talán már szétesett a tudatom. Nem érezhetek többé boldogságot és szomorúságot? Soha többé, semmit nem érezhetek?


- Hamarosan itt a Karácsony! - rángattam meg anya pólóját. - Menjünk bevásárolni!
– Jó, jó. – kacagott anya, majd megsimogatta a fejemet. – Alie készülődj! Megyünk a plázába!
Hallottam, ahogyan nővérem dühösen lerobog a lépcsőn, majd idegesen kérdezi, hogy muszáj neki is mennie.
– Persze. – kezdte a hegyi beszédet anya. – Ez mindig is így volt és mindig is így lesz. Társaságban sokkal jobb a bevásárlás.
– Oké! – adta meg magát Alie, majd készülődni kezdett. Anya feladta rám a lila télikabátomat, majd a fekete csizmámat és már csak Alie-re vártunk.

– Csodáás! – kezdtem el pörögni a nagy plázában, mikor megpillantottam a gyönyörű, karácsonyi díszítést. A plafonról különféle fehér golyók lógtak le, mintha csak esne a hó. A lépcsőket és lifteket színes égők díszítették. De a legszebb mégis a pláza közepén lévő, öt méteres karácsonyfa volt, melyre szaloncukrokat aggattak.
– Ne szaladj el, Justine! – kiabálta utánam anyám, de én meg sem hallottam. Mindenképpen körbe akartam járni a pláza minden szegletét, minden díszítést végig csodálni.
Finom kalács illat szállt a levegőbe, én pedig meg akartam kérni anyát, hogy vegyünk egyet. De mikor hátrafordultam, ismeretlen emberek sokaságát láttam, akik nevetgéltek és veszekedtek. Szemeimmel anyát és Aliet kerestem, de hiába. Kétségbeesetten rohangáltam fel s alá, de egyszerűen eltűntek. A sírás kerülgetett, szemeimet csípték a keserű könnyek. Néhányan megálltak egy pillanatra és engem néztek, de aztán vállat vontak és tovább siettek. Lábaim elfáradtak és remegtek a sírástól, ezért leültem egy padra, a pláza egyik elhagyott részében. Kicsiny kezeimmel törölgettem a könnycseppjeimet.
Hirtelen egy kéz nehezedett a vállamra, én pedig felugrottam. Egy idősebb férfi mosolygott rám. Olyan szaga volt, mint apának szilveszterkor.
– Mi a baj kicsi lány? – kérdezte nyájas hangon.
– Az anyukám... – nem bírtam befejezni a mondatot, újra rám tört a sírás.
– Értem én. Azt hiszem kint láttam Őt a parkolóba. Gyere, keressük meg! – nyújtotta felém néhol mocskos kezét.
Hogy láthatta Őt, amikor nem is tudja, hogy néz ki? Talán ismeri anyukámat?
Bólintottam, majd megfogtam a kezét és naivan követtem Őt.


Ajtónyikorgásra ébredek. Igazam volt. Marco és a többi gyerek tényleg egyre büdösebb lesz a napok múlásával.
– Justine! – hallom a nyájas hangját. – Ebédidő!
Ebéd? Te ételnek hívod azokat, amiket nekem adsz?
A férfi dülöngélve jön hozzám közelebb, egy repedt, krémszínű tálcával a kezében. Leteszi elém a vértől nedves földre, majd hátrébb lépett. Egy penészes és félig elfogyasztott almát látok magam előtt.
– Na mi az? Nem vagy éhes? – kérdezi kicsit dühösebben.
– Ezt nevezed te ételnek?
– Ne szemtelenkedj, Justine! Én megdolgoztam ezért az ételért! Tessék megenni!
– Ki estek a fogaim! – nyitom ki a számat. – Hozz egy kést. Így nem tudom megenni. Fel kell szeletelnem.
A férfi sóhajt, majd elindul az ajtó felé és becsukja maga mögött. Hallom, ahogyan az emeleten kinyitja a fiókot és kutakodni kezd benne. Elmosolyodok. Úgy tűnik bevette.

– Nesze! – dobja elém a konyhakést, amit rászáradt étel borítja. – Most már egyél.
Megszorítom a kés nyelét és végignézek rajta. Nem a legjobb, de a tervhez megfelelő. Felállok és a férfi felé veszem az irányt, aki csodálkozva néz engem. Mikor odaértek hozzá, átölelem az egyik karommal, míg a másikkal a kés nyelét szorítom.
– Justine! – kezdte gúnyos hangján. Kezével végigsimít a hátamon, majd egyre lejjebb haladva, végigsimít a fenekemen. Tudtam, hogy nem tudja fékezni magát. De mielőtt bármi mást tud tenni, felemelem a kést és lecsapok.
A torkára célzok, de megcsúszik a kezem, így a kés a szemében landol. A férfi ellök magától és ordítva a földre esik.
– Mit művelsz, te cafka? – kiabál, miközben véres szemét szorítja.
Nem hagyhatom életben! Akkor utánam jön.
Felemelem a kést a földről és magabiztosan közeledek hozzá.
– Justine! Kérlek ne! – a férfi sír. Félti az életét. – Ígérem, nem fogok többé hozzád nyúlni. É … és rendes ételeket kapsz, rendben? Palacsinta! Szereted a palacsintát? Ha akarod, csinálok neked! – próbál arrébb araszolni, de én lassan követem Őt. – És nem hozok haza több gyereket. Csak ha szeretnéd … És normálisan élhetünk! Ketten. Együtt. Na mit szólsz? – a férfi reménykedve rám mosolyog és kitárta az egyik karját. Szánalmasan néz ki.
– Ketten? – kérdeztem vissza, mire Ő bólogatni kezdett. – Nem szeretem a hangoskodást!





Miért élvezem? Miért érzek izgalmat, boldogságot és szenvedést? Miért nem bírom abbahagyni a férfi testének darabolását, mikor tudom, hogy már halott? Miért kellett addig vernem, míg csak egy csont és hús pocsolya maradt belőle? Miért akarom folytatni? Olyanná váltam, mint Ő? Nem. Én nem vagyok olyan. Csak büntetem, amiért tönkretett és bemocskolt. Mert megérdemli a büntetést, nem igaz? De ezt nem a többi gyerekért, vagy Marcoért csinálom már. Nem is magamért, nem is büntetés miatt. Azért csinálom...mert élvezem.

Az erdő sötét és félelmetes. A folyóban úszkáló halak csiklandozzák a lábamat és a hasamat. Gondosan mosom le magamról a férfi vérét, majd megszárítkozom, amíg a ruháimból is kimosom a vörös nedűt. A hold fénye, olyan számomra, mintha meg akarna vigasztalni. A csillagok pedig mintha énekelnének nekem. Milyen szép is a világ! Örülök, hogy így gondolom. Hisz olyan sok ember él még a világon, akiket én –

– Hé, jól vagy? – hallok egy lágy hangot. A napsugár fénye bántja a szememet és időbe telik hozzá szoknom. Egy idős férfi mosolyog rám és annak felesége. Tipikus vidéki nagyszülőknek tűnnek.
– Mi történt veled? – kérdezi a nő. Belevetem magam a férfi ölébe és sírást színlelek, Ő pedig simogatni kezdi a hajamat.
– Most már nincs semmi baj, ne sírj! – mondja a férfi.
– Látom szépen kimostad a ruháidat! – guggolt le mellém a nő. – Vedd fel őket, biztosan megszáradtak már. Hazaviszünk és kapsz újakat, rendben?
Gyorsan bólogatni kezdtem, majd magamra kaptam a szakadt,zöld  szoknyámat és a kék pólómat.
A férfi és a nő megfogták a kezemet és úgy haladtunk lassan ki az erdőből. Mindketten biztatóan mosolyogtak rám, nem is sejtve, hogy egy támadásra kész véres kés lapul a zsebemben. 

4 megjegyzés:

  1. Kedves Dorothy,
    Úgy látom megfogadtad a tanácsomat.Szeretem magam.Olyan jó tanácsot adtam,hogy egy tökéletes novellát alkottál vele.Nem ijedtem meg.Áh,dehogy!Csak a müzli darab a torkomon akadt és ijedten bámultam a képrenyőre.Hihetlen.Nagyon szép,nagyon szép,nagyon szép.Már nem is tudom,mit még írhatnék(előszőr is,megyek kiköhögöm a müzlit).És bírtam,hogy a csajsziból egy pszihopata lesz.Ez olyansmi,amire gondolsz,de mégsem.Szóval ilyen kételyek között vergődsz és közben ételt majszolgatsz,mint a horror filmeknél.Imádtam.Még több ilyet!:)

    Hugs.Lina

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Lina!:)

      Nagyon örülök,hogy írtál, nagyon jól esnek nekem a bátorító szavaid és sajnálom a müzlit. :D De azért boldog vagyok,hogy ilyen reakciót váltott ki belőled a történet!:)

      Hálás vagyok a véleményedért!:)

      Törlés
  2. Szia! Ma kezdtem el olvasni a történeteidet, és meg kell, hogy mondjam, BAROMI JÓL ÍRSZ *__* De tényleg. Én alapjába véve olyan lány vagyok, aki nem nagyon rajong a véres sztorikért, de ezeket mind nagy kedvvel olvastam, mert le mertem volna fogadni, hogy ugyanolyan jó lesz, mint az előző, vagy sőt,még jobb is. Szóval, nincs mit mondanom, csak annyit, hogy egyszerűen imádom az írásaidat ! ^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Cece:)
      Hidd el, egy amatőr írónak az ilyen szavak hihetetlenül jól esnek, nagyon köszönöm!:) Ha szereted a véres történeteket, akkor valószínűleg találni fogsz még az oldalon, olvasgass kedvedre!:)

      Törlés