Félem a magányt
Sosem sebeztek meg, nem folyt ki vérem.
De mellkasom alatt néha erősen érzem,
Könyörtelenül és csupaszon,
Hogy valami itt bent fáj nagyon.
S annál borzalmasabb, kínkeserves szenvedést,
Gyötrelmesebb, égetőbb baklövést,
Mikor szívedet a bú foga rágja,
S szemeidbe a könny befagy,
Mert sírni már képtelen vagy.
Mert tudja, hogy egyszer egyedül marad,
És a világ, melyben addig élt, ketté szakad.
S már nem tudja felfogni az igazságot,
Mert a boldogság, melyet túl közel engedett magához
Nem társul többé a hideg éjszakákhoz.
Kedves Dorothy!
VálaszTörlésMikor elolvastam a verset, az első gondolatom az volt, hogy: hű! Igazán szép verseket írsz, ahogy itt elolvastam néhányat, szerintem van tehetséged a dologhoz. Mély tartalommal bíróak, elgondolkodtatóak... érzem mögöttük az érzéseket, a gondolatokat, és igazán tetszenek.
Beleolvastam a novelláidba is, bár csak egy-kettőt néztem meg, azok is igen jók. :) Szépen fogalmazol, gördülékenyen, remek ötleteid vannak amiket jól tudsz írásba foglalni.
Ügyes vagy, sok sikert és így tovább!
Shirley
Kedves Shirley!
TörlésNagyon jól esik ez nekem, sokat jelent. Köszönöm, hogy olvastál tőlem verseket és novellákat, valamint, hogy írtál!
Örülök, hogy megfogtak az írásaim!
Köszönöm a jó tanácsokat! :)